A fekete bőrű énekes a Texas állambeli Galvestonban született 1944. szeptember 12-én, Barry Eugene Carter néven (szülei soha nem házasodtak össze, ezért egy ideig nem apja, hanem anyja vezetéknevét viselte). A vallásos gospel zenén és anyja klasszikus lemezgyűjteményén nevelkedett, templomi kórusokban énekelt, zongorázni magától tanult meg, és már 11 évesen játszott egy lemezfelvételen. Tizenhat évesen autólopás miatt négy hónap börtönre ítélték, mégis ez változtatta meg életét. A rácsok mögött hallotta a rádióban Elvis Presley It’s Now Or Never című dalát, és az élmény hatására elhatározta, hogy ezután csak zenélni fog.
Szabadulása után csatlakozott az Upfronts együtteshez, ahol bársonyos, olykor kemény, olykor erotikus baritonja ellenére a basszus szólamot kellett énekelnie. Ekkoriban még mások karrierjét egyengette, lemezkiadóknak kutatott fel tehetségeket, dalokat írt és hangszerelt. 1972-ben futtatta be a Love Unlimited női együttest, amelynek hangzását olykor ő maga is „dúsította” búgó hangjával. Ő írta a csapat első nagy slágerét is: a Walkin’ in the Rain (With the One I Love) című dalt az egyik énekesnővel folytatott csevegés ihlette, a csevegésből végül szerelem és házasság lett. A Love Unlimited első albuma több mint egymillió példányban kelt el, a formáció egészen a nyolcvanas évekig sikeresek volt. White 1973-ban hozta össze a lánytrió kísérőzenekarának szánt, 40 tagú Love Unlimited Orchestrát népes vonósszekcióval, amely aztán önállóan is befutott, Love’s Theme című instrumentális számuk 1974-ben a lista első helyéig jutott, és szerepet játszott a diszkóláz elindításában.
White úgy döntött, hogy egy férfi előadóval is dolgozni fog, így három szerzeményét egy demókazettára énekelte fel. A dalokat megmutatta menedzserének és barátjának, aki hosszú rábeszéléssel meggyőzte, hogy ezek előadására nincs nála alkalmasabb.
Az énekesi álmokat soha nem dédelgető White legnagyobb meglepetésére 1973-ban megjelent első szólólemeze, az I’ve Got So Much to Give félmillió példányban kelt el.
Az I’m Gonna Love You Just a Little More Baby című dal a harmadik helyig jutott a poplistán és majdnem egy évet töltött ott. Az énekes nyilatkozataival még rá is tett egy lapáttal, ugyanis azt mondta: ha valaki a szerelemmel van elfoglalva, biztosan nem háborúzik, az ő zenéje pedig éppen a legintimebb pillanatokra való.
White a hetvenes évek közepén biztos lehetett benne, hogy akármivel rukkol elő, arra lecsap a közönség; hatalmas sikere volt Can’t Get Enough, a Never, Never Gonna Give Ya Up, az It’s Ecstasy When You Lay Down Next To Me című dalokkal. Az abszolút sláger 1974-ben a You’re The First, The Last, My Everything lett, amely az egész világot megőrjítette, hónapokat töltött a különböző listák csúcsán.
A diszkóőrület elmúltával visszatért a rhythm and blues és a soul műfajához, megőrizve tekintélyes rajongótáborát. A nyolcvanas évek elején egy ideig jobbára csak koncertezett, és csak 1989-ben rukkolt elő új lemezzel. A The Man is Back! című albumáról három dal került fel a listákra, az 1994-es The Icon is Love többszörös platinalemez lett, a legnagyobb példányszámban eladott albuma a ’70-es évek óta.
Pályafutása alatt tucatnyi első helyezett kislemeze volt, jó néhány albuma is az élre került, és akkor még szó sem esett azokról, amelyek „csak” az élmezőnybe, az első tíz közé vagy az első húsz hely valamelyikéig jutottak fel. Barry White lemezeiből világszerte több mint százmillió darab kelt el, több mint száz albuma arany-, negyvenegy pedig platinalemez lett, kislemezei között húsz az arany- és tíz a platinalemezek száma. A legrangosabb szakmai elismerésre, a Grammy-díjra az impozáns lista ellenére is 2000-ig kellett várnia, amikor is utolsó albuma, a Stay Power mindjárt kettőt is kapott.
Sikerei csúcsán kirándulást tett a filmszakmába.
Rajzfilmfiguráknak kölcsönözte hangját, feltűnt a Simpson családban, hirdetésekben szerepelt, és egyik dala hallható az 1999-es első Apple iBook-reklámban is. Barry White a nyolcvanas években Magyarországon is nagy sikerrel lépett fel.
A túlsúlyos énekes láncdohányos volt, naponta 7–8 csomag cigarettát füstölt el. Egészségi állapota az 1990-es években egyre rosszabbá vált, 1995-ben magas vérnyomása miatt összeesett a színpadon, nem sokkal később szélütést kapott és napokig élet-halál között lebegett. Az új évezredben fel kellett hagynia a koncertekkel, idővel már felállni sem tudott. 2002-ben veseelégtelenséggel került kórházba, ahol újabb szélütés érte, emiatt nem kaphatott új vesét. 2003. július 4-én, 58 évesen halt meg, hamvait a Csendes-óceánba szórták. Halála után egy évvel, 2004-ben került be a Dance Music Hall of Fame hírességei közé, 2013. szeptember 12-én pedig csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán.
Barry White az 1988-as Printemps de Bourges fesztiválon. Fotó: Francois Guillot / AFP
