Elkezdtem megszámolni, hány szerepet játszottál Szegeden, de feladtam. Most is a színházból jössz?
Igen, bár most nem próbáltunk, hanem magánórát tartottam egy tanítványomnak, akit a színművészetire készítek fel. Minden évben vannak páran, akik hozzám járnak:
„szájhagyomány útján terjedek”.
Szeretek tanítani, nagy hangsúlyt helyezek a beszédtechnikára, mert úgy gondolom, az első lépés az, hogy tanuljunk meg helyesen beszélni, és kiejteni hangokat. Sok verset ajánlok a tanítványaimnak, és kérem, hogy abból válogassanak. Ez alapján látom, mi lesz az, ami az ő belső világukat kellőképp visszaadja.
Mi a véleményed, tapasztalatod a felnövekvő művésznemzedékről?
Megdöbbent, mennyire nem járnak színházba, és hogy nem ismerik a régi nagy színészeket, a munkásságukat, noha erre a pályára szeretnének lépni. Attól kezdve, hogy elhatároztam: színésznő leszek, bújtam a régi nagy művészekről szóló könyveket, kutattam a róluk szóló anekdoták után, kerestem azt a közeget, amely közelebb visz ehhez a világhoz. Fura, hogy a tanítványaimnak erre maguktól nincs igényük. Minden műfajra vonatkozóan kötelezővé tettem számukra a lehető legtöbb elérhető előadás megtekintését.
No és te mikor, hogyan döntöttél a színészet mellett?
Gyerekkoromban rendszeres résztvevője voltam a vers- és prózamondó versenyeknek, amelyeken általában első vagy második helyezést értem el. Pedzegettem otthon, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de úgy gondolták, majd kinövöm. Gimnazista voltam, amikor egyszer édesapám elkísért egy versenyre, ahol Karinthy A rossz tanuló felel című novellájával nyertem. Azt mondta: most már érti, mi ez a vágy bennem. A szüleim támogattak, amennyire csak tudtak. Semmiféle hátterem, kapcsolatrendszerem nem volt. Amikor Nyírbátorban a Báthory István Gimnázium ének-zene tagozatán leérettségiztem, felvételiztem a Színművészeti Egyetemre. Falusi kislányként naivan álltam a dologhoz, és olyan elképesztő műsort állítottam össze magamnak, hogy mai fejjel nem is csodálom, hogy nem vettek fel. Nem tartott vissza például, hogy Hamlet monológját nem nőnek írták, bátran megtanultam. És persze megsértődtem, amiért elutasítottak.
Visszakerültél a szülőfaludba, Porcsalmára.
Lett egy kis vállalkozásom: kenyeret árultam. A falu egyetlen pékségében hajnali négykor megvásároltam a készlet jó részét, aztán dudálva körbementem az autómmal, és a bolti árnál olcsóbban kínáltam a melegen gőzölgő kenyereket. Lassan senki sem ment a boltba kenyérért, mert tudták, hogy kora reggel frissen kisülve viszem. Egy darabig nagyon jól ment a biznisz, de azután a boltosok rám szóltak. Miután munkanélküli lettem, beiskoláztak gyors- és gépíró tanfolyamra, ahol elég jó munkákat adtam ki a kezemből, már ha nem csúszott el az ujjam valamelyik betűn. Titkárnői képesítést kaptam, és arra vártam, hogy valami összejöjjön.
Mivel töltötted a várakozás idejét?
Édesanyámék mezőgazdasággal foglalkoznak, földjeik vannak, sokat kapáltak. Gyerekkorom óta lázadó típus vagyok. A kapálással úgy voltam, hogy nem az én műfajom. Egyszer el is hajítottam a kapát, és ordítva közöltem anyukámmal, hogy értse már meg: nem erre születtem. Ő végighallgatott, majd megkért, hogy fáradjak el a kapámért, és zárkózzam fel, mert a kiabálás közben lemaradtam. Végül egy ismerős által Budapestre, egy tehetséggondozó központba kerültem titkárnőnek, aztán egy hirdetés nyomán a Harlekin Színháznál kötöttem ki. Ott éreztem meg, hogy biztosan színésznő szeretnék lenni.
Sok ajtón kidobtak, de visszamentem az ablakon. Lojkó Lakatos József készített fel az újabb színműs felvételire, de menet közben annyira kiforrott lettem, hogy a bizottság tagjai azt mondták: nincs mit tanítaniuk számomra, menjek vidékre, és egy év múlva zseniális színésznő lesz belőlem. Ez nagyon rosszulesett. Később hívtak a Jókai Színháztól, hogy próbáljam meg az ottani színészképző felvételi vizsgáját. Felvettek, és Karcag Ferenc osztályába kerültem, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak. Miután végeztem, négy további évet töltöttem Békéscsabán.
Ott látott meg Székhelyi József, aki Szegedre szerződtetett?
Igen, a Sógornők című előadásban látott először a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Találkozóján. Az előadást követően odajött, és megdicsért. Pár évvel később, amikor a Jókai Színházban járt, és elkerültük egymást, azt kérdezte a kollégáimtól, hol van a „nagy vörös asszony”. Meglepődtem, hogy így emlékszik rám, felbátorodtam, és időpontot kértem hozzá Szegedre, hogy leszerződjem a társulathoz. Igent mondott, és igazolásként ezt írta egy fecnire: „Ha a fene fenét eszik, akkor is a Szegedi Nemzeti Színház tagja leszel. Székhelyi József”. Ezzel mentem vissza, és mondtam fel Békéscsabán.
Ennek már két évtizede, azóta a Szegedi Nemzeti Színház tagja vagy. Az biztos, hogy akár tetszel egy nézőnek, akár nem: megjegyez.
Vidám természetű vagyok, szeretek barátkozni, de megvárom, amíg nyitnak felém. Annyi keserűség volt már az életemben – gondolok itt a gerincsérvemre, vagy arra, hogy a férjemmel nem született gyerekünk –, hogy ha nincs meg bennem a képesség, hogy mindig felálljak, akkor már eltűntem volna. A színházi szakma olyan, hogy időnként azt mondják:
„Olyan tehetséges vagy, mint a nap, csak állj már hátra, légy szíves!”
Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: miért kell hátra állnom, de ha már ez történt, ott mit sikerül magammal kezdenem. Elkezdtem nyári darabokat szervezni, rendezni. Összebarátkoztam Varsányi Anna dramaturggal, és öt éve közös produkciókat hozunk létre. Most a Covid mondta nekem, hogy álljak hátra, hiszen le kellett jönnöm a színpadról. Úgy döntöttem, lesz egy B verzióm a színjátszás mellé: most vizsgáztam le, mint kommunikációs tréner. Ez a szakma ugyan közel áll a színházhoz, de egy másik lehetőséget, utat nyit meg az életemben, és a lekötetlen energiáimnak is jót tesz.
Milyen darabokban próbálsz vagy játszol?
Csehov Sirályában Arkagyina szerepével kezdtem ősszel. Végtelenül örültem neki, mérföldkő a pályámon. Ezt pár alkalommal még láthatták a nézők; bízom benne, hogy az újranyitás után is játszhatom majd. Olyan régóta tart a leállás, hogy számításba kell venni az online teret is, amit egyébként egyáltalán nem szeretek, de a felnövekvő generáció már ebben él. Jómagam nem tudok benne otthonosan mozogni, kell a visszajelzés. Megszoktam, hogy estéről estére sokan együtt vagyunk, és egyszer csak együtt pulzálunk. Most ugyan a kamerák előtt ugyanúgy pulzálok, de nem tudom, ott vannak-e körülöttem a nézők, értik-e, miről beszélek, tetszik-e nekik, amit csinálok. Annak a sikerét, hogy több százan tapsolnak neked és lélegeznek veled egyszerre, nehéz felcserélni az online térrel.
Milyen előadások emlékezetesek számodra?
Az első megmérettetésem Szegeden Az anconai szerelmesek című előadásban volt, ezzel a darabbal robbantam be a városba és a társulatba. Azonnal befogadtak. Nagyon sok darabot játszottam azóta. Gorkij Éjjeli menedékhely című darabja azért volt nagy kedvenc, mert az volt az első előadás, amiben nem komikát vagy karaktert játszottam, hanem igazi nőt. A kaktusz virága is emlékezetes, abban a sokoldalúságomat tudtam bizonyítani. Idén a Chicagót terveztük bemutatni: Mama Morton szerepére készültem. Sokszor felléptem már az ő dalaival, benne vannak a torkomban, de magát a szerepet még sosem játszottam el. Remélem, nem marad el az előadás, csupán tolódik. Egyébként a drámai szerepeket jobban szeretem, mint a vígjátékokat. Mindenki azt várja el tőlem, hogy nevessek és szórakoztassak. A mélységeket és a sok keserűséget azonban – amelyeket az ember élete során felhalmoz – a drámákban lehet jól hasznosítani. A vígjátékban lubickol a színész, a drámában azonban meg kell szenvednie a sikerért.
Nyitókép: Belicza László Gábor/Kultúra.hu
