Hogy Izraelben már a cím is másként szól, azt talán nem kell részletezni; folyamatos jelen, elég ennyi. Hogy háborús jelenben másként szól a színház maga is - ez pedig nagyjából természetes következmény. Nem mentség ez semmire, legföljebb magyarázat.
Lars Norén darabja egy "általános" háborúról beszél; egy háború sújtotta "általános" családról, ahová egyszercsak - mikor már senki sem várja - hazatér a halottnak hitt apa. Az anya közben összeállt a férje öccsével, a nagyobbik lány prostituált lett, a kisebbik zavart és zavaros; hétköznapi nyomorban tengődnek, de legalább élnek. Beleszikárodva a háborús viszonyokba, megszállók és átvonuló katonák útjában; történeteik ugyancsak "általánosak": erőszak, éhezés, apátia.
Az apa, a családfő nyilván magából a pokolból tért meg - vakon. Norén darabjának ez a csavarja egy amúgy klasszikus vígjátéki helyzetet ágyaz bele a tragédiasorozatba; az apa vaksága természetesen kettős: fizikai és szellemi-lelki. Nemcsak a szeretővé avanzsált hallgatag öccsét nem látja, hanem lányai gyors és erőszakos felnőtté válását sem, és felesége végletes kiábrándultságát sem érzékeli. Ő ott szeretné folytatni a családi életet, ahol abbahagyták - de sem ő nem az, aki volt, sem a többiek.
Ilan Ronen rendezése hagyományosnak mondható, akárcsak Frida Klapholz-Avrahami feketére égett-koszolódott díszlete, mely egybemossa a benti és kinti teret. Fekete minden - az asztal, a székek, a fal, a földre hányt koszos-szakadt matracok, de még a vizesbögre is; feketén tátong a "szoba" falán a lyuk is. A ruhák is rongyosak - semmi békebeli nincsen. Ez egy régi háború... Olykor füst gomolyog a színpadra, nyilván azt jelzi, hogy nincsen vége. A háborúnak soha nincsen vége - csak ennek színpadi hitelesítéséhez a füst kevésnek bizonyul.
A színészek beleélős játékát a keserűség szenvedélye fűti föl; az "általános" keserűségé. Az itt-ott felgyöngyöző nevetés forszírozott - persze, hiszen többnyire csiklandozás váltja ki -, felcsattanó replikák, elutasító gesztusok sorjáznak. Az Apát játszó Rami Heuberger a figura beteges bezárultságával küszködik, az Anya szerepében Osnat Fishman a lelki eltompultsággal. A nagyobbik lány (Hila Feldman) az intenzív elvágyódástól, a kisebbik (Ania Bukstein) a szeretethiánytól szenved. Az öcs-szerető szerepe majdnem végig majdnem néma, Igal Sadénak csak a "lebukás" perceiben, a darab végén van súlyos mondandója. Egyik alakítás sem igazán "ütős"; csak sejteni lehet, hogy jó színészeket látunk azzal próbálkozni, hogy a kliséknek egyéni, markáns arcot-hangot adjanak.
Pedig mindegyiküknek jut egy formás monológ, egy saját történet - kompakt leltár. Az anya belefásult a háborús hétköznapokba, a túléléshez szükséges mutatványokba, például abba, hogy saját kutyájukat tálalta föl vacsorára - ráadásul számosan megerőszakolták. A nagyobbik lány válogatás nélkül szedi föl a férfiakat a vasútállomáson - és egyre csak arról ábrándozik, hogy valamelyikük majd magával viszi. A kisebbik ugyancsak átesett már a prostitúcióhoz vezető út első állomásán. Az apa megvakulásának is megvan a maga története. A szeretőt arra kényszerítették, hogy halálra korbácsolja saját gyermekét. De mire ehhez a vallomáshoz - inkább lakonikus kijelentéshez - érünk, már túlcsordult a verbális borzalom.
És mégis: minden történet sematikus, emblematikus, példázatszerű. Nem a figurákból fakad, hanem a háborús tudósításokból. Nyilván ebből következik, hogy a szereplőknek nincs igazi viszonya egymáshoz; típusok szorultak egymás mellé, és nem támad közük egymáshoz.
A végére jut valami menekülésféleség. A vak családfőt szépen elhagyja a család. Nagy befogadói empátia szükségeltetik ahhoz, hogy ezt a darabzárlatot másnak lássuk, mint ami: darabzárlatnak.
Lars Norén azt mondatja el a Habima színészeivel, amit madártávlatból lehet gondolni a háborúról. Ennél a színészek alighanem sokkal többet és mélyebbet tudnak, mert megtapasztalták.
