Miért szeretsz annyira improvizálni?
A magunkba tekintés miatt. Megfigyelem, mi történik bennem tánc közben, és hogyan reagálok rá. Hogyan változik a viselkedésem, a mozgásom, amikor egyedül, és amikor mással táncolok, vagy amikor néznek. A meditációnál is hasonlóképp történik. A testben zajló folyamatokra koncentrálok, egyfajta belső megfigyelést végzek, ami az önismeret kevésbé feltérképezett formájához segít hozzá. Ez nagyon izgalmas folyamat, ugyanis a testi egészségünk megőrzése mellett a tudatunkat is formáljuk vele. Mint Bessel van der Kolk pszichiáter mondja, a test mindent számon tart. Emiatt be kell vonni az önmagukról való gondolkodásba.
A saját tested tartogat-e még számodra újdonságot?
Nagyon sokszor. Lehet, hogy azért, mert disszociatív kisgyerek voltam, és felnőttként is az maradtam. Emiatt nehezen tudtam-tudok közel kerülni magamhoz, de valószínűleg abból adódóan is, mert mindig adódnak új helyzetek. Nemrég az egyik diákom órán teljesen átvette az irányítást, amin meglepődtem. Szintén pár hete olyan duetthelyzetbe kerültem, amelyben nem irányítottak ugyan, de sokkal jobban alkalmazkodtam, mint eddig megszoktam. Nem tudtam autentikus maradni. Nem akarok közhelyeket pufogtatni, de ilyen az élet. Folyamatosan ráeszmélünk, rádöbbenünk helyzetekre, míg másokat meg újraértékelünk vagy más minőségekben vagyunk bennük jelen, és ezeket a tapasztalatokat újra és újra tudatosítjuk magunkban.
A bátyáddal, Grecsó Krisztiánnal közös estetek van. Megnéztem, és nagyon izgalmasnak tartottam, hogy noha teljesen más nyelven beszéltek, mennyire hasonlóan gondolkodtok egy-egy témáról. Hogyan tudsz a tánc nyelvén elmondani, megmutatni, kibontani egy irodalmi szöveget? Mik a kapaszkodók számodra ilyenkor?
Egyik alkalommal a bátyám háromoldalas, falusi találkozóról szóló novellát olvasott fel. A három oldalból két és fél arról szólt, hogy mi volt az ebéd. Nagyon nehezen dolgoztam vele. A kelkáposztát, a rakott káposztát, a hurkát, a kolbászt és a húslevest elég nehéz a tánc nyelvén absztrahálni. Ilyenkor arra kell ügyelni, hogy a tánc ne magyarázzon. Meglehet azonban, hogy az enyém magyaráz, ahogy az is, hogy csak én élem meg olyannak, a közönség nem.
Amikor a bátyám felolvas, én már tudom, hogy mit keresek a szövegben. Jelenséget, életeseményt, vagy olyan cselekményt, amivel dolgozhatom. Van az a talán már emblematikus kis szövegrész a Megyek utánad című regény elején, ami arról szól, hogy a bátyám szinte még kisgyermekként, Elvesztettem zsebkendőmet...-játék közben megérti, milyen fura dinamika működik a lányok és a fiúk között. Ez a szöveg hemzseg a gyönyörű képektől, amelyeket érhetően, mégsem magyarázóan lehet absztrahálni. El kell indulni, vagy még várni kell, vagy csak remélni, hogy megérintenek, kiválasztanak, és közben mindvégig készen állni a futásra. Nem odanézni, vagy odanézni, de félve. Vagy csak játszani az idővel.
Több lehetséges verziót is meg lehet mutatni egyszerre, és ez párhuzamosan is történhet. Krisztiánnak ezt a szövegét csak szólóként szerettem színpadra improvizálni. Feltételezem, hogy ha duett lett volna egy lánnyal, sokkal nehezebb lett volna absztraktnak maradnom-maradnunk. Mindig, amikor kritikát kapok, megpróbálok rájönni, az illető valójában mit próbált kifejezni a megfogalmazottakkal. Vajon mindketten azt mondtuk, amit szerettünk volna?
Az A38 Zene x mozgás című műsorának házigazdája vagy, aminek az a fő célkitűzése, hogy elősegítse a kortárs művészek közötti együttműködést, és közelebb vigye egymáshoz különböző művészeti ágak közönségét. Milyen szerepet szánsz a nézőknek? Mit kezdjenek a látottakkal? Főleg ha abból indulunk ki, amit az előbb meséltéll.
Sokat segít, ha a néző tudja, mire érkezik. Nem mindegy, hogy konceptuális, posztmodern vagy épp neoklasszikus nézőpontból közelítő előadásra ül be. A konceptuális tánc az asszociációkért rajongó nézők műfaja, a posztmodern vagy fizikai színház az elmélyültebb állapotokat, pillanatokat, míg a neoklasszikus tánc elsősorban az esztétikát és másodsorban a történeteket kedvelőké. Ezért nagyon fontos tudni, hogy milyen előadást nézek, és ahhoz képest milyet kedvelek.
Az a benyomásom, hogy még a hozzáértők is össze szokták téveszteni a szakmaiságukat az ízlésükkel. A kritika szubjektív műfaj ugyan, de a kritikusnak mégis túl kellene lépnie a saját ízlésén, leválasztania magáról az elemzése tárgyát.
Ez hihetetlenül fontos lenne. Ha valaki azt állítja, hogy a táncnak muszáj a zenét interpretálnia, különben nem válik élménnyé, akkor erre csak azt tudom mondani, hogy számára nem. Aki rájön erre az összefüggésre, az nem fog olyan helyekre, előadásokra járni, ahol azt kapja, amit nem szeret.
Sokat foglalkoztam színházzal, és mindig megtalált a kérdés: „Minek játszol, ha nem akarsz színész lenni?” Mindig azt válaszoltam, hogy a színjátszóként elsajátított önismeret és magabiztosság sokat segít a hétköznapokban. Te pedig biztosan sokszor hallottad már ezt a kijelentést: „Nem táncolok, úgysem leszek versenytáncos!” Miért gondolják úgy az emberek, hogy csak annak kellene táncórákat vennie, aki versenysportolni szeretne?
Nagyon jól látod. Nem tudod elvinni a gyerekedet úszni vagy tornázni anélkül, hogy az edző ne közölné a profivá válásához szükséges feltételeket. Gyerekként nem járhatsz csak azért heti kétszer úszni, tornázni, táncolni, mert az egészséges, és jót tesz a közérzetednek, hanem csak akkor, ha világbajnok akarsz lenni. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy mindenki a tehetségét és a rátermettségét akarja bizonygatni. Ha nekem edzőként van két olimpikon úszóm, akkor az egyszerre belső és külső megerősítés.
Sokáig én is úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell a világnak: érdemes volt megszületnem. Sőt igazából még ma is ezt csinálom. Ez általános jelenség, ami szinte mindenkire jellemző. A színjátszás kapcsán az az egyik legnagyobb szívfájdalmam, hogy a gyerekek legtöbbször betanulnak egy színművet, majd az év végén előadják. Ezek statisztaszerepek: egyszerű szövegértés, szövegtanulás és visszamondás. Talán az irodalomóra is erre van. Nem az a cél, hogy a gyermek magabiztosságra tegyen szert, képes legyen helyzeteket megoldani és kommunikálni, hogy lássa a lehetőségeit, mindet kipróbálja és tét nélküli helyzetben leszűrhesse a konzekvenciákat, vagy hogy képes legyen mások helyzetébe képzelni magát? Nem ez lenne a leghasznosabb dolog a világon?
Sajnos még mindig sokadrangú kérdés, hogy egy fiatal hogyan találja meg és fejezheti ki magát.
Az én gimnáziumi osztályomból mindenki drámaoktatást is kapott, és noha nem lett mindegyikükből művész, cserébe talpraesett, sikeresek, biztos fellépésű emberekké váltak. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Milyen terveid vannak 2023-ra?
A Willany Leó tizenötödik születésnapján szeretnénk bemutatni a rólunk készült, a társulat másfél évtizedét felölelő dokumentumfilmet. Az összeválogatott archív felvételek a 2008-as indulástól napjainkig betekintést nyújtanak a kísérletezéseinkbe, működésünkbe, a fejlődésünk folyamatába. Ezenkívül folytatódik az A38 Zene x mozgás című sorozata, aminek 2023-ban január 10-én lesz az első alkalma. A Flying Bodies, a Superflake, valamint Czeglady & Somody lesznek a vendégeink. Utána pedig a tervem szerint a Forte Társulat érkezik Petruska Andrással karöltve. Nagyon szeretném, ha később a Tellabor, a Bozsik Yvette Társulat és a Duda Éva Társulat is meglátogatna bennünket.
Nagyon jól áll neked a műsorvezetői szerep, pedig táncosként a színpadi beszéd és a beszélgetés elég merész, komfortzónán kívüli működésnek tűnik. 2023-ban még többet láthatunk ebben a szerepben. Eszerint nemcsak jól áll, hanem szereted is.
Abszolút komfortzónán kívül van, de nagyon élvezem. A jövőben szeretnék egyre többet beszélni, többször műsort vezetni és több előadást tartani.
Nyitókép: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
