Szilágyi Lenke november 1-jéig látható fotókiállításának megnyitójával kezdődött az irodalmi lépegetés. Nem nagyon lehetett észrevenni magát az akciót, Lugosi Lugó László, akit kiírtak mint megnyitó személyt, talán az alkotó fülébe súgta, hogy Lenke, meg van nyitva a kiállításod. Kistamás László 2004-ben Szilágyi Lenkéről készült portréfilmje lepergett félig, majd mindenki evett, kávézott, lézengett egy rákészülőset, az egyébként elképesztő mágikus-realista képek között.
Cigány férfi mint madonna, gyerekkel, Down-kóros színészek, fekete kölykök valahol, egy udvaron, férfi örömlány, aki borotválkozás közben megvágta az arcát, ettől kissé szerencsétlenül néz ki a smink. Női szerelmes pár, kifelé szikárak, mégis megkapóan éteriek, aztán nem utolsósorban egy gondolkodó törpe, szenzációs portré, a megtestesült minoritás. Az a közös a képeken szereplő emberekben, hogy szépek, mintha egy olyan elméleti vaku segítségével készültek volna a fotók, ami az értékeket és az emberi történeteket azonnal a felületre ülteti. Megelevenednek a sztorik, nagyon közeliek, a szemlélőnek kétsége sem lehet afelől, hogy ugyanahhoz az emberinek nevezett fajhoz tartozik, mint a többiek.
Igazán frappáns bevezetés ez a tárlat a perifériális identitásról szóló fesztiválhoz. Talán kibírhatatlanul sok is.
Az első beszélgetés, A nyelven innen és túl címmel arról szólt, hogy mit nevezhetünk kisebbségi irodalomnak. Bán Zsófia író, amerikanista, irodalmár, Láng Zsolt, erdélyi író és szerkesztő, Németh Zoltán, szlovákiai magyar költő és kritikus, valamint Radics Viktória vajdasági író és irodalombíráló járták körbe a témát, az önostorozó humorral megáldott Szegő János moderátor kérdéseitől hajtva. Radics ragadta a legtöbbször magához a szót, és mint szakmája reklámja, már a kérdésfelvetést is kritizálta, viszont a témában a legkevesebb új mondanivalója volt. Vérbeli jó tanuló szorgalmával sorolta a lehetséges verziókat, és eljutott a megélhetési kisebbségig is, valamint a pesti kánonhoz való dörgölőzést kárhoztatta, mert szerinte így sérül a vajdasági autentikus. Később pedig hozzátette, hogy ott azért szerencsésen sokszínű a vajdasági nyelvi közeg, magas fokon keveredik az irodalomban, állandóan változik.
Bán Zsófia elgondolkodtatta a közönséget, miért, hogy nálunk a kisebbségi íróság szinte kizárólag az etnikum alapján fogalmazódik meg. A nyelvi elkülönülésnek számos más oka lehet. Aztán eljátszott a gondolattal, mi van, ha eleve az egész magyar irodalom kisebbséginek számít, hiszen kevés ember olvas a világon magyarul.
Ha van olyan, hogy kassai kisebbségi magyar humor, Németh Zoltán minden bizonnyal annak a nagykövete. Biztos történelemismerettel bírálja a nemzeti önigazoló irodalmat, és biztatja az önreflektív újdonságokat. Láng Zsolt, az Erdély-felelős már-már malíciózus, szót ejt irodalmi gyarmatosításról, magyarázza a transzilvanizmus bizonyítványát és végül megnyugtatja a kedélyeket, hogy az erdélyi magyar irodalmat nem a kisebbségi lét, hanem saját maga határozza meg. Ebben a szekcióban végül átismételhetjük a történelmi leckét, hogy aki a diktatúrával való szembenállásnál, a demokrataságnál fontosabbnak tartja a nemzetiségét hangsúlyozni, az alulmarad, nem tud olyan minőséget létrehozni a periféria centrumán, mint az megadathatna neki.
Bujdosó Alpár, a párizsi Magyar műhely munkatársa, költő és képzőművész, Grendel Lajos szlovákiai magyar író, Selyem Zsuzsa marosvásárhelyi irodalmár, valamint Márton Lászó és Mészáros Sándor beszélgetése a határon túli, modern irodalmi műhelyekről szólt. Grendel életműve (Éleslövészet, Galeri, Áttételek című regényei) új fejezetet nyitott a szlovákiai magyar irodalomban, egyéni sorsokon keresztül sikerült leszámolnia a nemzetiségi lét régi illúzióival. Az élő legenda most élőben is meggyőzte a közönséget arról, hogy őrizni csak az érdemes, ami nem vet vissza a fejlődésben és nagyjából ehhez csatlakoztak a többiek is.
A nap legvidámabb szekciója címet mindenképpen a Gergely Ágnes, Háy János, Szálinger Balázs, Térey János és Grecsó Krisztián kompánia vívta ki. Vidékről a városba ? asszimiláció? címmel beszélgettek, felidézve Háynak az ÉS-ben megjelent Asszimiláns című esszéjét. A nap legjobb sztorijai kerülnek elő: Gergely Ágnes Endrődi megpróbáltatásait, Szálinger a sehonnaiság viszontagságait, Térey a Debrecen és a Blaha Lujza téri felismerések között eltelt időpillanatokat idézi fel, Háy pedig nyugodtan elénekelhetné az ?Az én nevem, az én nevem Kukorica János" kezdetű népies slágert. Még az is beleférne a szórakoztató műsorba, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne derültek volna ki nagyon komoly dolgok a vidékiségről, például, hogy természetesen meg kell élni ahhoz, hogy önazonos lehessen az író. A vidékiek a legjobb fejek, na meg a pesti underground, amelyik annak idején levidékizte az ellenőröket, de ezt már dalban mondják el, Bárdos Deák Ági, aki egyben a Szépírók Társaságának szervezője is, és Bujdosó János gitáros színesítik az estét, aztán egy Dj is megjelenik a plüss tapéták között. Mulat a magyar irodalom, jól láthatóan nincsenek kisebbségi érzései.
