Sokat tesz magáért, aki mer semmit tenni

Szeptember a fordulat hónapja. Noha a vénasszonyok nyara évről évre egyre hosszabb, és ez egyre többeket csábít még ilyentájt is üdülésre, néhány hét után végül mégis mind visszatérünk a normális kerékvágásba – már ha az átlagos hétköznapjaink normálisnak nevezhetők. Egykori professzorom egyszerre megható és vicces története szerint egyszer az őszi napokban – akkoriban már bőven hatvan fölött járt – az egyetemi előadásaira készülve gyomorfájásról panaszkodott az édesanyjának. „Ugyan, Tamáskám – volt a válasz –, a helyedben én egy cseppet sem csodálkoznék ezen, hiszen az iskolakezdés stressze miatt őszönként már gyerekkorodban is gyomorfájós voltál. Egy-két hét, és idén is belerázódsz, ne aggódj!”

Belerázódunk, szó se róla. Tudjuk, mi a kötelességünk, és jó kutyák vagyunk. De talán nehezebb az újrakezdés, a korábbi kerékvágásba való visszazökkenés, mint korábban, akár csak tíz éve is. És ennek nem egyéni okai vannak. A gond az, hogy még a szabadságunk idején sem pihenjük ki magunkat eléggé. Nem engedjük meg magunknak ezt a „luxust”, mert túlzottan a munkánkból vezetjük le magunkat. Valami nem engedi meg ezt bennünk, és azért nem, mert nem a mi javunkra történnek a dolgok, hanem a kapitalizmus könyörtelen logikája alapján.

Az elmúlt hetekben többször is megfigyeltem, milyen sok idős ember üldögél a parkokban, és az volt róluk a benyomásom, hogy nem érzik magukat különösebben jól. Talán unatkoznak, talán a magány kínozza őket: ránézésre meglehetősen tanácstalannak tűntek. Annak az ellentézisét láttam meg bennük, amilyen az aktív többség: mivel megszűnt a munka, ami korábban jelentős részben az életük tartalmát adta, meghatározta a napirendjüket és kikövetelte az aktivitásukat, nyugdíjasként feleslegesnek érzik magukat. Ami a munkát és a hozzá való viszonyunkat hozza gyanúba az életviteli nehézségeinkkel kapcsolatban.

Sajnos egyre több ilyen embert látok, és ennek a túloldalon, a munkahelyi vezetők felfogásában is megvan a megfelelője, vagyis a felek „összejátszanak” annak érdekében, hogy a helyzet egyre rosszabb legyen. Mondok két példát. Volt kolléganőmet a felettese a szabadsága idején „léciléci” alapon rendszeresen rávette, hogy üdülés közben is dolgozzon egy-két napot, engem pedig pár éve a Balaton-parton, szombat délután hívtak fel a munkahelyemről azzal, hogy vasárnap fontos feladatot bíznának rám. Miután azzal védekeztem, hogy egész hétre szabadságot vettem ki, megpróbálták velem elhitetni, hogy a szabadság csak a hétköznapokra vonatkozik, így aztán az enyém pénteken már lejárt. Én ennek ellenére nem álltam kötélnek, ám a beszélgetés véget vetett a szombati komfortérzetemnek, és az is sértődötten tette le a telefont, akinek a hét végi túldolgoztatásom volt a terve.

Mint A semmitevés forradalma című könyvében Jenny Odell írja, az a baj, hogy amit korábban egyértelmű határok választottak el egymástól, ma összefolyik, többek közt az otthoni munka általánossá válása következtében. Bármikor dolgozhatunk, ezért az a nyomasztó érzésünk támad, hogy egyfolytában dolgozunk, és úgy gondoljuk: jó lelkiismerettel soha nem engedhetjük meg magunknak a felhőtlen kikapcsolódást. Olyanok vagyunk, mint az eltávozásra kiengedett katonák: bármikor úgy adódhat, hogy szolgálatba kell magunkat helyeznünk, és ezért cserébe kizárólag azt a csalóka érzetet kapjuk vigaszul, hogy szabadabban viszonyulhatunk a munkánkhoz, mint amikor még arra köteleztek, hogy napról napra személyesen, a munkahelyünkön „tudjuk le”.

Szeptember a fordulat hónapja, és Odell arra biztat bennünket, hogy változtassunk a munkához való viszonyunkon. Ennek az lehet az egyik fontos komponense, kiindulópontja, hogy a semmittevés képességét visszaszerezzük: hogy rendszeresen legyenek olyan óráink, napjaink, időnként pedig még heteink is, amikor csak a magunkéi vagyunk, és azt tesszük, ami a szívünk vágya, amivel senkinek sem akarunk megfelelni. Ez nem is olyan egyszerű, mint gondoljuk.

Ne teljes kivonulásban gondolkodjunk – ami feltehetőleg amúgy is illúzió –, hanem arra törekedjünk, hogy a határainkat visszaállítsuk, ügyesebben vonjuk meg, vagyis például ne engedjük, hogy a figyelmünket olyan vállalkozások sajátítsák ki maguknak, amelyek ebből pénzt akarnak csinálni, amelyek számára nem mi vagyunk fontosak, hanem az, amit az érdeklődésünk, a netes aktivitásunk elárul rólunk, mert ezek alapján „keríthetnek be”, köthetnek magukhoz bennünket.

Ellenállásunknak nem kell azzal is együtt járnia, hogy a netes felületeket végleg elhagyjuk, hiszen azok segítségével személyes találkozásokat is szervezhetünk. Ne essünk bele abba a csapdába, amire a netes világ szinte rá akar bennünket kényszeríteni, hogy elhisszük magunkról: mindent már a címek alapján és azonnal képesek vagyunk felfogni, átlátni, és állást is foglalni róla.

Továbbá miért ne gondolhatnánk meg magunkat bizonyos kérdésekkel kapcsolatban egy idő után? Odell javaslata az, hogy térjünk vissza a személyes beszélgetések korábban bevett gyakorlatához, mivel azok során sokkal érdemibb és főleg emberibb eszmecseréket folytathatunk, mint sokszor idegen emberekkel (esetleg botokkal) hadakozva közösségi oldalakon. Teljes visszaút az offline-hoz már nem lehetséges, de az ellen igenis tehetünk, hogy techcégek világraszóló manipulációjának áldozataiként már semminek a nyugodt átgondolására ne legyen lehetőségünk, hogy csak algoritmusok etetőiként osszanak szerepet számunkra. Hogy a figyelmünket kizsákmányolják.

Gondoljunk a parkbeli nyugdíjasokra, a nyugdíjaslétre vonatkozó közvélekedésre, sztereotípiákra, és addig gondoskodjunk magunkról, halmozzunk fel maradandó értékeket: kapcsolatokat, közösségi kötődéseket, munkánktól független aktivitásokat, szenvedéllyel végzett tevékenységeket, míg nem lesz késő. Mert úgy tűnik, a kapitalizmus csak még veszedelmesebb zsarnok lett az elmúlt száz-százötven évben.

Borzadozva olvassuk, hogyan tette tönkre gyárakban annak idején lelkiismeret-furdalás nélkül akár gyerekek egészségét is (Angliában nagy eredmény volt, amikor a gyárosokat sikerült rávenni, hogy a gyerekek legfeljebb tíz órát dolgozhassanak naponta) – de akkor mit szóljunk napjaink olyan fejleményeihez, hogy multik lelkiismeret-furdalás nélkül eresztik rá a mesterséges intelligenciát kiskorúakra, és például romantikus beszélgetésekre is „felhatalmazzák” a botokat? Ha ilyenek a barátaink, nem kellenek ellenségek. Hol itt az emberi, a felhasználói érdek, és hogyhogy olyan könnyen felülírhatja az üzleti? Hogyhogy a mesterséges intelligencia alkalmazásának milliók és milliók munkanélküliségével fenyegető terjedése és egyéb társadalmi kártételei nem késztetnek többeket, tömegeket ellenállásra, az alapvető értékek védelmére?

Mint kés a vajon, olyan akadálytalanul lehetett komplett nemzedékeket mobilfüggővé tenni, újabban pedig azt elhitetni velük, hogy a ChatGPT és társai a barátaik, sőt a pszichológusaik lehetnek, a dolgozataikat és a szerelmes leveleiket egyaránt megírják helyettük? Ez olyan, globális emberkísérlet, amely alapjaiban változtatja meg a társadalmakat, a kultúrát, a tanulást, a munkát: nincs terület, amelyet változatlanul hagyna. És jelentős részben nem a mi érdekünkben történik, hanem bennünket felhasználva a még nagyobb profitot szolgálja.

Szerencsére azonban – és ebben azért joggal lehet bízni – a szabadidősport, a kirándulás, a természetjárás óriási divat lett az utóbbi időkben, és egyre többen akarják naponta legyalogolni azt a bizonyos tízezer lépést is. Ezeket akár önvédelmi reakciókként is lehet értelmezni. Arra utalnak, hogy egyre többen tudunk és akarunk tenni magunkért, és szabadulnánk a mókuskerékből.

Például mert kirándulás közben leülünk egy padra, és önfeledten hallgatjuk az erdőt, vagy amikor városi kocogásunk, sétánk közben észreveszünk egy olyan épületet, amelyre, például ember alakú oszlopaira még soha nem figyeltünk fel addig, ezért megállunk, hogy a házat tartó izmos férfialakokat tanulmányozzuk, és közben a Hofi-dal szellemében elgondolkodjunk, milyen lehet az élet éjjel-nappal ekkora súllyal a vállon. „Lazítani, próbálj meg lazítani” – kezdjük dúdolgatni, és garantált, hogy már ettől lazábbak leszünk, mert ha csak egy icipicit is, visszaszereztünk vele az autonómiánkból.