A madarak és fák napján talán még az is megsimítja egy öreg vadgesztenyefa törzsét, aki egyébként simán elsétál mellette, és meghallja a madárcsicsergést még a legzajosabb városi környezetben is. Ez a nap persze elsősorban nem a fák simogatásáról vagy a madarak (újra)felfedezéséről szól, hanem arról, hogy megpróbáljunk észrevenni valamit, amit az örökös rohanásban hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy mi is egy nagyobb ökoszisztéma részei vagyunk.
De mi köze van mindennek a filmekhez? A természet – legyen szó madarakról vagy fákról – nemcsak dokumentumfilmekben vagy gyerekmesékben bukkanhat fel, hiszen sok rendező látta már meg a lehetőséget abban, hogy fontos szereplővé tegye őket. Válogatásunkban ilyen filmekből hoztunk egy csokorra valót.
Penguin Bloom (2020)
Igaz történetet dolgoz fel ez az érzékeny, lassú folyású film. Sam Bloom (Naomi Watts), háromgyermekes ausztrál anya egy baleset következtében deréktól lefelé megbénul, és ezzel darabokra hullik mindaz, amit addig az identitásának hitt: az anyaság, a mozgás szabadsága, a természetközeliség. Ebbe a törékeny, elcsendesült világba pottyan bele egy sérült szarka, akit a gyerekek Penguinnek, azaz pingvinnek neveznek el, mert fekete-fehér, mint egy kis pingvin.
Penguin azonban nem egyszerű háziállat. Néha bosszantó, néha mulatságos, néha váratlanul gyengéd, aki ezekkel a tulajdonságokkal tükröt tart Sam elé. Ahogy a madár repülni tanul, úgy Sam is lassan újra elkezd élni. A Penguin Bloom azt mutatja meg, hogy akár egy tollas, csőrcsattogtató kis jószág is át tudja törni a gyász csendjét. A szarka, aki (vagy ami) nem beszél, nem kérdez, éppen azzal segít, hogy egyszerűen csak van.
Barátom, a pingvin (2024)
Ebben a filmben már egy valódi pingvin a főhős. A film alapjául szolgáló igaz sztori bejárta a világot, nem csoda, hogy mozi lett belőle: Joao (Jean Reno), a Rio de Janeiro közelében élő nyugdíjas halász egy olajjal szennyezett, haldokló pingvint talál a parton, és megmenti. A kis madarat Dindimnek nevezi el, aki, miután megerősödik és visszatér a tengerbe, minden évben több ezer kilométeren át úszik vissza hozzá.
A film nemcsak a barátság egy ritka formáját ünnepli, hanem azt is megmutatja, milyen mély empátia és ösztönös kapcsolat tud kialakulni ember és állat között. A pingvin nem háziállat, nem díszlet, hanem öntörvényű kis lény, akit mégis újra meg újra visszavonz valami: talán az emlékezet, talán a hála, talán csak az otthon érzete. A Barátom, a pingvin érzékenyen, giccstől mentesen mesél erről a különös, határokon és fajokon átívelő kötődésről.
Viharfiú (2019)
Colin Thiele ausztrál író gyerekkönyvének történetét már 1977-ben megfilmesítették, 2019-ben újabb verzió készült a kisfiú és a pelikán közötti különös barátságról. A sikeres, visszavonult üzletember, Michael Kingley (Geoffrey Rush) visszaemlékezik gyerekkorára, amelyben apjával él magányosan egy tengerparti, homokdűnés vidéken. A világtól elzártan, iskola és kortársak nélkül, a természet ritmusa szerint telnek a napjaik, egészen addig, amíg Michael meg nem talál három elárvult pelikánfiókát.
A fiú gondoskodni kezd a madarakról, s mire azok felnőnek, már elválaszthatatlan kötelék fűzi őket össze. Mr. Percival a legkarakteresebb közülük, nemcsak hűséges társa, hanem valódi hős is lesz, amikor segít megmenteni embereket a viharban. A film szépsége éppen abban rejlik, ahogy a pelikán – bár semmit nem mond, és nem is emberként viselkedik – mégis teljes értékű szereplővé válik a filmben.
Vad évad (2011)
Ez a film egy különös, csendes szenvedélyről szól: a madármegfigyelésről. A könnyed hangvételű, mégis meglepően szívhez szóló vígjáték három férfi – egy szoftvermogul, egy kiégett üzletember és egy örök versengő – történetét követi, akik mind részt vesznek az év madárfigyelő kihívásában, a Big Yearben, azaz a Nagy évben. Ez egy valódi, létező esemény, ahol a cél: egy év alatt minél több különböző madárfajt látni Észak-Amerikában.
A szereplők megszállottan követik a vándorló, ritka és időnként szinte elérhetetlen fajokat, amelyek után repülőre ülnek, hegyről völgybe rohannak, vagy épp hóviharban várakoznak órákig. A madarak világa egyfajta terápiává, sőt életcéllá válik, megfigyelésük pedig jóval több, mint hobbi: egy olyan szemléletmód, amely képes újrarendezni az ember életét is.
Madarak (1963)
Egy ilyen válogatás nem lenne teljes Alfred Hitchcock klasszikusa nélkül, amelyben a madarak a lehető legtávolabb állnak a szelíd házikedvencektől vagy a természetbarátok megfigyelési élményeitől. A film első ránézésre egy szokványos szerelmes történetnek indul: a fiatal, elegáns Melanie (Tippi Hedren) megérkezik egy tengerparti kisvárosba, hogy meglepje udvarlóját, de a romantikus kiruccanás hamar rémálommá válik. Csakhogy itt nem egy sorozatgyilkos vagy egy földrengés a veszély forrása, hanem a madarak: sirályok, verebek, varjak, amelyek valamiért hirtelen és megmagyarázhatatlanul az ember ellen fordulnak.
A film egyik zsenialitása épp abban rejlik, hogy nem ad választ a miértekre. Hitchcock nem magyaráz, a madarak egyszer csak haragudni kezdenek, mintha vissza akarnák követelni a világukat. Ebben az olvasatban a Madarak már nemcsak egy mesterien felépített pszichothriller, hanem hátborzongató természetfilm is, amelyben a madár nem a szabadság szimbóluma, hanem a kegyetlenné váló természeté.
A fa (2010)
A fa egy különös, melankolikus film a gyászról, az anyaságról és egy hatalmas fügefáról, amely mintha többet tudna a világról, mint bármelyik szereplő. A történet egy ausztrál családról szól, amelynek élete egy csapásra megváltozik, amikor az apa hirtelen meghal. A feleség, Dawn (Charlotte Gainsbourg), és négy gyermeke megpróbál alkalmazkodni az új valósághoz, de egyikük, a nyolcéves Simone úgy hiszi: apja lelke a kertjükben álló óriási fa lombjaiban él tovább.
A fa itt nem csupán díszlet vagy a gyász szimbóluma, hanem egyfajta spirituális közvetítő a veszteség és a továbblépés között. Ágainak recsegése, levelei suttogása mintha emlékekről mesélne, gyökerei belekapaszkodnak a házba, mintha vissza akarnák tartani a családot attól, hogy elengedje, ami elmúlt. A film ügyesen lebegteti a kérdést, hogy vajon tényleg üzen a fa, vagy csupán Simone és az anya szükségletei vetülnek ki rá, amikor hallani vélik a szeretett férfi hangját.
Saját erdő (2023)
A Saját erdő első látásra egy portré Nádas Péterről, de egyben a természet – különösen az erdő és a fák – lassú ritmusú, mégis kifejező jelenlétének filmje, amelyben monológokká szerkesztett beszélgetésrészleteket hallunk, miközben a kamera végigcsorog Gombosszeg táján, a kert és az erdő fáin, és azokon a részleteken, amelyek az író életének színterei.
A fák nem pusztán dekorációk. A körtefa – amely a Saját halálnak köszönhetően már irodalmi hírnévre is szert tett – mellett az egész erdő, a ház körüli növényzet, a napszakonként változó fényben megmutatkozó lombkoronák és árnyékok egy olyan világot rajzolnak körbe, ahol az ember nem uralkodik, hanem időleges jelenlétével simul bele a környezetbe. Nádas gondolatai az ökológiai katasztrófáról, a halálról és az emberi létezés határairól úgy szólnak, hogy közben a film képei rendre visszavisznek minket a természet szelíd, de ellenállhatatlan törvényszerűségeihez.
Avatar (2009)
James Cameron sikerfilmje nemcsak egy látványos sci-fi-eposz, hanem egy zöldkiáltvány is, amelynek középpontjában a természet, azon belül is a fák szakrális és ökológiai szerepe áll. A Pandora bolygó élővilága és a na’vik ősi kultúrája szorosan összefonódik a fákkal, amelyek nemcsak élettérként, hanem kommunikációs hálózatként és spirituális horgonyként is működnek. A Lelkek fája így nem csupán egy biológiai organizmus, hanem a bolygó szellemi magja: itt őrzik az ősök emlékeit, itt történik a kapcsolatfelvétel Eywával, a na’vik istennőjével. De más fák is kulcsszerepet kapnak, például a hatalmas Otthonfa, amelyet az emberek kegyetlenül lerombolnak, és ezzel nemcsak a na’vik közösségét fosztják meg az életterüktől, hanem az ökoszisztéma szövetét is szétszaggatják.
Cameron Pandorája a természet összekapcsoltságát egyfajta idegrendszerként mutatja be, ahol a fák gyökérrendszere információt közvetít, kapcsolatokat tart fenn, és kollektív tudatként működik. Az emberi technológia és kapzsiság ezzel a finoman kiegyensúlyozott rendszerrel kerül konfliktusba, amelyben az erdő a fák révén válik a bolygó aktív, öntudatos szereplőjévé.
A fák titkos élete (2019)
Peter Wohlleben német erdész talán éppen Camerontól vette az ötletet, hogy a fák hálózatára másként tekintsen. Világsikerű könyvének dokumentumfilmes adaptációja is teljesen új fényt vet arra, amit a fák világáról eddig tudni véltünk, vagy még inkább arra, amit hajlamosak voltunk figyelmen kívül hagyni. A fák nem puszta háttérelemek az erdőben, hanem érző, reagáló, egymással kommunikáló élőlények, amelyek közösséget alkotnak, lassú, de tudatos rendszert, akárcsak Pandorán.
A film egyik fő állítása, hogy az erdő nem faegyedek sokasága, hanem egyfajta társadalom, amelynek tagjai – a fák – képesek „beszélgetni” egymással gyökérszinten, vegyi anyagokkal és gombaszálakon át. Megosztják az erőforrásokat, figyelmeztetik egymást a veszélyekre, sőt, az idősebb fák gondoskodnak a fiatalabbakról, és nemritkán a haláluk után is fenntartanak egyfajta kapcsolatot a környezetükkel.
Az esemény (2008)
M. Night Shyamalan filmje első pillantásra katasztrófathriller, de a mélyebb rétegeiben egy hátborzongató ökológiai figyelmeztetés, amelyben a fák fenyegető, aktív erőként vannak jelen. A történet középpontjában egy megmagyarázhatatlan, az USA északkeleti részén végigsöprő tömeges öngyilkossághullám áll. Hamar kiderül, hogy a rejtélyes jelenség összefügg a növények – és különösen a fák – biológiai védekező mechanizmusával, amelyek érzékelve az emberiség pusztító viselkedését neurotoxint bocsátanak ki, amely öngyilkos viselkedést vált ki az emberekből.
Ebben a filmben nem egy pusztító vírusvariáns vagy egy ismeretlen földönkívüli lény, hanem az ismerős és mindennapi környezet, a lombos fák suhogása, a fűszálak rezdülése válik a rettegés forrásává. Bár Shyamalan filmje vegyes fogadtatásban részesült, gondolatkísérlete annál nyugtalanítóbb: mi van, ha a természet többé nem passzív áldozat, hanem határozott és kegyetlen válaszreakciót ad az emberiség túlkapásaira?
