Schleinzer témaválasztása erős, a megvalósítás viszont csalódást okoz: az író-rendező csak a felszínt piszkálgatja, s nem foglalkozik azzal, ami érdekes, egyedi lehetne, ami többet adna, mint egy két bekezdéses újsághír. A Michaelben minden pont olyan, mint ahogyan azt bárki elképzelné: a címszereplő visszahúzódó, nem feltűnő, de egy kicsit antiszociális a viselkedése, precíz, de unalmas figura, aki kudarcot vall, ha egy nővel kellene szeretkeznie, aki néha hajlamos a dührohamra, és aki szabadidejében erőszakolós filmet néz (és jót mulat rajta). A fiú pedig mindig szomorú, és nem is annyira félelmet, mint inkább dühöt érez fogva tartója iránt, és így tovább ? sehol egy eltérés attól, ami ?átlagosnak? tűnik.
A rendező a sablonok felvázolása és a férfi mindennapi rutinjának szenvtelen bemutatása mellett nem szeretne semmi olyasmivel foglalkozni, ami valóban érdekes lehet. Nincs a filmben lélekrajz, ahogy nincs szó arról sem, hogy a kisgyerek milyen érzelmekkel viszonyul Michaelhez: hogy netán kialakul benne valamilyen iszonyú szeretetféle az őt gondozó, egyetlen szülőszerű figura iránt, vagy esetleg önmagát hibáztatja, marcangolja sorsáért? De nincs szó a férfi érzelmeiről sem: netán meggyőzte magát, hogy ő a gyerek jogos nevelője, vagy hogy Wolfgang valójában hálás neki? Vagy a hatalmat élvezi? Vagy szenved saját beteges hajlamaitól? A Michaelben ezek helyett csupán egy gyerek szerepel, aki tudja, hogy nagyjából hogyan szokás viselkedni, ha az ember fia el van rabolva, és megpróbál ennek a képnek maradéktalanul megfelelni, meg egy férfi, aki tudja, hogyan kell viszonyulni ahhoz, ha van egy gyerek a pincébe zárva, úgyhogy ellátja a feladatát, ahogyan más naponta megeteti a szomszéd macskáját, amíg az vakációzni ment. Az egyetlen momentum a filmben, ami egy picit is többet mond a közhelyeknél, az az, ahogyan Michael a gyerekkel sétál: erőszak nélkül, de folyamatosan fogja vagy a karját, vagy a tarkóját, ha a házon kívül tartózkodnak, annak ellenére, hogy ilyenkor ?normális? apa-fiú párnak tetteti magukat.
Markus Schleinzer mindezt sajátos, ám kissé öncélúan idegesítő stílusban veszi filmre: snittjei furcsán hamar érnek véget, mintha mindig hiányozna a jelenetek végéről jó pár kocka; mindent kétszer mutat meg, egyszer minden magyarázat nélkül, egyszer meg elmondva, amit először elhallgatott; narratívája pedig az elhallgatásra épül (nincs megjelenített aktus, csak az erőszak után nemi szervét tisztogató férfi). És közben nagyon szenvtelen, nagyon szikár az egész, ami érvényes forma lehetne, ha a képek magukért beszélnének ? enélkül viszont csak ahhoz vezet, hogy úgy érezzük, a közhelyek még unalmasan is vannak tálalva.
Egy pedofil férfi és egy szerencsétlen, kihasznált gyerek története a Michael különösebb formai vagy gondolati újítás nélkül, dekódolható mondandó és csúcspont híján. Arra, hogy mit akarhatott mindezek nélkül a rendező a filmtől, nehéz nem rávágni: csak sokkolni, és semmi mást.
