Idén nyerted el a Soós Imre-díjat, amelyet tehetséges, pályakezdő fiataloknak ítélnek oda minden évben. Az elismerések, köztük ez is, mennyire motiválnak a távlati céljaid elérésében?
Színészként állandó kritikának van kitéve az ember. Bármilyen visszajelzést is kapunk, nagyon fontos része a munkánknak elfogadni azt, ezekből lehet okulni, tanulni, építkezni. Mindenképpen motiváló erejű, amikor az embert elismeréssel jutalmazzák, különösen akkor, ha az szakmai. Pozitív energiával tölt el, és biztosít arról is, hogy jó úton haladok. A díj átvételekor számomra a legjobb érzés a gratuláció volt. Nagyon sokat jelentett és jó érzéssel töltött el, hogy ennyien támogattak és velem együtt örültek.
A debreceni Csokonai Színházban gyakornokoskodtál, majd miután 2014-ben lediplomáztál a Kaposvári Egyetemen, a társulathoz is szerződtél. Tudatosan készültél a színészi pályára?
Teljesen véletlenszerűen keveredtem erre a pályára. Tizennyolc éves koromig eszembe se jutott a színészet mint szakma. A színpad nem volt idegen számomra, hiszen tanultam zenélni, és számtalan fellépésünk volt a kórussal, valamint a gimnáziumi évek alatt a Madách Musical Tánciskolában is tanultam. A tánciskolával minden félév végén volt egy bemutató vizsgánk, aki pedig jobb eredményt ért el, az bekerülhetett egy előadásba ? én ilyen formában találkoztam először a színházzal. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy nagyon szeretek csapatban dolgozni és színpadon állni. Volt egy-két osztálytársnőm, akik már a gimnáziumban színitanodába jártak, az ő fellépéseiket is mindig figyelemmel követtem, és ekkor jött egy kósza gondolat: mi lenne, ha én is kipróbálnám magamat a prózai vonalon? Az egyetem előtt kerültem az Újszínház Stúdióba, Huszár Zsolt és Pokorni Lia osztályába, ahol két évet töltöttem. Itt volt alkalmam belelátni a színház világába és kipróbálhattam magam a színpadon is. Mindemellett volt időm végiggondolni, hogy valóban a színészettel akarok foglalkozni, hiszen ez teljesen más életforma, amellyel nekem is meg kellett ismerkednem. Természetesen pillanatok alatt beszippantott ez a világ.
Sokakat vonz a színészi pálya, mégis nagyon kevesen jutnak be a képzésekre, és azok is nehezen találnak maguknak társulatot, akik sikerrel végzik el az egyetemet. Neked elsőre sikerült. Mi volt a ?titkod??
Nem sikerült minden elsőre. A stúdiós éveim alatt többször is neki futottam a felvételiknek, és amikor harmadjára felvételiztem a Kaposvári Egyetemre, kaptam egy jó tanácsot. Egy ismerősöm ajánlotta, hogy legyek bátrabb, és legyen valamilyen ?fegyverem?, amellyel kitűnhetek. Ekkor találtam ki: olyan színész leszek, aki bármilyen szerepben megállja a helyét, akinek rendkívül sok arca van. Szerettem volna, ha látják bennem a drámai és a komikus vénát is. Azt hiszem, ez volt az én ?fegyverem?: a sokrétűség. De szerencsém is volt. Az egyetemen találkoztam Gemza Péterrel, aki abban az évben lett művészeti vezető a Csokonai Színházban, amikor én gyakornokoskodtam. Ő fedezett fel és hívott el Debrecenbe, hogy játsszak az ő rendezésében. Később pedig leszerződtem a színházhoz.
Pályakezdő színészként milyen nehézségekkel kellett/kell megküzdened akár a színpadon, akár a társulaton belül?
Ilyen szempontból is szerencsém volt, mert nagyon jó társulatba csöppentem, ahol nem kellett kiharcolnom a figyelmet vagy a pozíciót, hiszen mindenki azonnal partnerként kezelt. Abban is szerencsém volt, hogy már rögtön az elején kaptam nagyobb szerepeket, kihívásokat, melyekkel gyorsan meg kellett küzdenem, és le kellett vetkőznöm a pályakezdősségemet. Ez kezdetben óriási kihívás volt, de ezt szándékosan kerestem is, hiszen úgy gondoltam, máshogy nem tanulhatom meg, milyen estéről estére komoly szerepekben nagyszínpadra állni és helytállni a közönség előtt.
Melyik szereped jelentette eddig a legnagyobb kihívást?
Minden szerepet, legyen az fő- vagy epizódszerep, ugyanazzal az izgalommal élek meg. Érettebb női szerepet Stanisław Wyspiański Novemberi éj című darabjában kaptam először. Erre a feladatra azonban, úgy éreztem ? és sajnos a visszajelzések is ezt igazolták ?, hogy szakmailag még nem értem meg. Az eszköztáram még hiányos volt, nem tudtam a színpadon megmutatni azt, amit a való életben már megéltem. Nehéz volt szembenézni azzal, hogy csak egy bizonyos korosztályt tudok megformálni. Ezt egyfajta kudarcnak éltem meg.
Melyik az a szerep, amelyiket mindenképpen szeretnél eljátszani a jövőben?
Főleg egyetemi éveim alatt voltak ilyen vágyaim, álmaim. Egyszer azt mondtam, hogyha lenne három nagy szerepálmom, akkor az Olga, Mása és Irina karaktere lenne, de még Natasát is szeretném egyszer megformálni. Illetve ilyen álom volt Júlia szerepe, ezt és Irina karakterét már megformáltam. De van olyan szerep is, amely későbbi vágy, mert úgy érzem, még meg kell érnem a feladathoz. Ilyen például Gerhart Hauptmann Patkányok című darabjának női főszereplője. Bár az egyetemen Novák Eszter rendezésében bemutattuk a darabot, és akkor a női főszerepet felváltva játszottam egy osztálytársnőmmel, nagyon szeretném olyan életkorban is megformálni a karaktert, amikor már érettebben állok hozzá.
Nagyon sokféle karaktert megformáltál már, sok mindenen átestél, pályakezdőnek már semmiképpen sem lehet nevezni. Mit tanácsolnál annak, aki erre a pályára szeretne lépni?
Az Újszínházban eltöltött két év alatt nagyon sokat tanultam abból, hogy láttam nagy színészeket próbálni, komoly, nagy rendezőkkel dolgozhattam együtt, és hiába volt néhány mondatos, kicsi szerepem, meg tudtam ismerkedni a munkamódszerrel. Egy pályakezdőnek ezzel kell elsősorban megküzdenie, és mivel nagyon telített a szakma, ezért nagyon fontos a gyakorlat. Kicsi az esély bekerülni a legjobb színházakba, így ezt főleg vidéken lehet megtapasztalni, ott kell elkezdeni építkezni.
A Csokonai Színház mellett vendégszínészként játszol a Belvárosi Színházban is. Mindez nem terhel le túlságosan?
Budapesti vagyok, de gyakorlatilag kilenc éve vidéken élek. Először az egyetem miatt kerültem Kaposvárra, utána pedig a színház miatt Debrecenbe. Nyaranta és ünnepekkor szoktam csak hazajönni, így nagyon nehéz ez a helyzet. Egyrészt a szakma is Budapest-központú, másrészt a fővárosban vannak a barátaim, a párom, a családom, az életem és a szakma nagyrésze, így a lehetőségek is. Az évek alatt sokszor éreztem úgy, hogy egy bőröndben élek, éppen ezért idén úgy döntöttem, eljövök a debreceni színházból. Kilenc év után nagyon hiányzott már a főváros, az otthonom, és szinte égi jelként ekkor kerestek meg a tatabányai Jászai Mari Színházból, így a következő évadot már ott fogom kezdeni.
Milyen darabokon dolgozol most?
A Belvárosi Színházban a Szikszai Rémusz rendezte Az oroszlán télen című előadásban játszom Gálffi Lászlóval és Hernádi Judittal. Ez az előadás igen kedves a számomra, mert nagyon megszerettem azokat a színészeket, akikkel együtt játszhatom, és nagyon sokat is tanultam tőlük. Szintén Budapesten, a Nemzeti Színházban játszom egy roma musicalben, a Somnakajban. Ez koncertszínházi előadás, amelyet négy évvel ezelőtt kezdtünk játszani egy turné keretében, melynek végállomása a Nemzeti Színház volt. A darab nagyon sikeres volt, így azóta is fellépünk vele néha. Debrecenben két darabban is játszom, mindkettő külföldi rendezőhöz köthető, az egyik Ilja Bocsarnikovsz, aki Csehov Három nővérét vitte színre, a másik Adéla?de Pralon, aki Ha álom az élet című előadást rendezte. Mindkét darab óriási élmény volt, hiszen mindkét rendező elhitette velem, hogy bármire képes vagyok. A Három nővérrel pedig idén a Pécsi Országos Színházi Találkozóra (POSzT) is megyünk. Ez hatalmas visszajelzés nemcsak a szakma, de a nézők részéről is.
Fischer Viktória
