Személyesen – Soós Nóra festőművész

Soós Nóra festményeiben az igazán rendkívüli, hogy több szinten okoznak örömöt. Ezek a művek esztétikailag is szép alkotások, amelyek a primér látvány szintjén is erősen hatnak ránk, ám ha engedjük, hogy a képek berántsanak a maguk világába, akkor újabb és újabb rétegek tárulnak fel. A művek nemcsak vizuálisan gyönyörködtetnek, de általuk létfilozófiai mélységekig is juthatunk.

A vakok országa (160x120, olaj, vegyes technika, vászon, 2020.)

Ezen a festményemen minden úttörő és a tanárnő is félszegen lehunyja a szemét: senki nem néz ránk, senki nem konfrontálódik, senkit nem zavar az óriási húsdaráló sem. Nincsenek tekintetek. Mintha senki sem látna semmit, önmagát sem. Mindenki rendezetten, csöndben megy a fasírtba.

Ahogy festettem a képet, mindvégig azon gondolkodtam, hogy vajon a múltunkat vagy a jelenünket látom magam előtt. Mintha a történelmünk folyamatosan ismételné magát. Visszafelé élünk mindannyian, hátrafelé megyünk az időben, szemlesütve, és csak nagyon kevesen állunk ki a sorból, hogy szabadok maradhassunk a Vakok Országában.

Vannak olyan festmények, amelyeknek irodalmi áthallása is van. Ennél a munkánál H.G. Wells A Vakok Országa novellája hatott rám, amelyben egy bizonyos Nunez nevű ember egy kizárólag vakokból álló miniállamba érkezik és próbálja meggyőzni a vakokat, hogy ő lát és, hogy van látás… sikertelenül.

Continuous crisis – Story of Branko Milanovic (100x70, olaj, vászon, 2020.)

Ahogy egyik nap a műteremben olvasgattam, kezembe került egy közgazdasági ábra, amelyen elkezdtem töprengeni. Az úgynevezett elefánt-ábra, ami Branko Milanovic egyenlőtlenség-kutató 2012-es elemzésében bukkant fel először, megpróbálja megmagyarázni, ami a világban a hidegháború vége óta történt, legyen szó Kína és a feltörekvő országok gazdagodásáról, a nyugati középosztály és posztszocialista világ egy helyben tipródásáról vagy az ultragazdag osztály jövedelmeinek rakétázásáról. Ahogy ezen gondolkoztam, megszületett bennem a festmény ötlete: elefánt-ábra egy valódi elefánttal. Egy elvont, fogalmi tézis találkozása a létezővel, a tapinthatóval, a naturálissal.

Folyamatos válságban élünk, pontosabban válságból válságba araszolunk. Egyszerre tonnás súllyal terhelve, mint egy elefánt, és olyan pillekönnyű sérülékenységgel, mint egy frissen meghajtogatott papírrepülő. A legnagyobb lecke az egóból leadni, a mértéktelenség láncait letépve, piros lapot mutatni végre a mindent elsöprő kapzsiságnak és önzésnek. Megálljt parancsolni önmagunknak.

LIE (160x120, olaj, vegyes technika, vászon, 2020.)

Fake news, spam, troll, valótlanság, füllentés, blöff, kamu… Hol van ma az igazság?

Hova tűnt? Hol keressük? Kinek hihetünk, miben hihetünk? Ahogy körülöttünk minden relativizálódik, az embert kikerülhetetlenül kétkedésre kényszeríti. Az igazság ethosza könnyen formálható gyurmává olvadt a kezeink között. Egyedül maradtunk, magunkra zártuk bizonytalanságaink ajtaját, és a kulcsot jó messzire hajítottuk. De minden éjjel, amikor leoltják a lámpát, arra gondolunk dideregve, milyen más volt gyermekként őszintén hinni abban, hogy a világ egy gyönyörű hely, és magunkhoz ölelni a kis Pinokkió bábut, mielőtt álomba szenderülünk újra.

Before the last Ice Age (70x10, olaj, vászon, 2020.)

Milyen nevetségesen bizonytalanná vált minden, minden amit eddig biztosnak hittünk. Mint a buborék hártyavékony fala, úgy pattant szét körülöttünk a világ. Az utolsó jégkorszak előtt, vagy után, gyámoltalan pingvinként totyogunk a kiszáradt folyók és óceánok medrében, vagy épp nejlonzacskóinkat a fejünkre húzva rohanunk lélekvesztve valamelyik üres metropolis benzingőzbe burkolt, kietlen utcáin. Bohócok lettünk és bohócság az egész ostoba cirkuszunk, az elefántjaink is kereken gurulnak és távirányítással működnek. Buborékjainkban üldögélve, monitorokba fagyva elfújtuk az összes álmunk.

Immortal Jellyfish (100x100, olaj, vegyes technika, vászon, 2019.)

Mielőtt elkezdtem ezt a művet, olvastam egy bizonyos medúzáról, amelynek különlegessége megihletett. A Turritopsis dohrniinak van egy mutatványa: stresszhelyzetben megfiatalodnak a sejtjei, majd az egyed lényegében klónozza magát. Több száz, genetikailag azonos utódot hoz létre, és ezzel válik úgymond „halhatatlanná”.

Pont mint egy festőnő – gondoltam magamban –, aki folyamatos stresszben létezik a macho artworld és hétköznapok anya- és háziasszony-szerepei között. A festmények pedig, mint a gyermekek, csak sokasodnak évtizedről évtizedre. Képről képre élni, képtől képig lépni, képből képen át megsokszorozódni.

A festményen elsőre össze nem illő képi elemek villannak fel transzparens hálózatot alkotva. Ophélia rejtélyes alakja megidéződik egy régi festményemről, de erre biciklizik épp E.T is, kislánykorom kedvelt figurája. Emlékeimen ők is halhatatlan toposzok, csakúgy, mint az egyes medúzafajok. A festményeim egymásra úsznak, eggyé lesznek, mintha csak egy végtelen belső óceánon lebegnék szüntelen, időn és téren kívüli korlátlanul, végeláthatatlan csendben.

Check out (100x100, olaj, vegyes technika, vászon, 2019.)

Festőként mindig is fontosnak tartottam, hogy a képeimmel olyan társadalmi, szociális problémákra hívjam fel a figyelmet, amelyeket a legtöbben inkább próbálnak megkerülni, nem tudomást venni róla. Ez a kép a társadalom peremére szorult, teljes nyomorban létező, hajléktalan embertársaink fájdalmasan elkeserítő helyzetére irányítja a néző figyelmét.

Társadalmunk mintha teljes vakságban és diffúzitásban állna a minket körbevevő valósággal. Az empátia hiányától, az ego, az én, a nekem, az engem bűvöletében zúgó, mind hangosabb és kaotikusabb zajban egyre fájóbb hiány és kincs az őszinte egymás felé fordulás képessége és lehetősége. Ezeknek a „kicsekkolt”, félresiklott, tönkrement életek mélyén érző és szeretetre, segítségre éhes emberi lények vannak. 

Zeitgeist (200x200, vegyes technika, vászon, 2020.)

Mindig nagyon erős interakcióban vagyok a világgal, a mikrokörnyezettel, ami körbevesz. A külső és belső történések mindig ott vannak a festményeim rétegein. Amikor elkezdtem festeni az új sorozatot, a vírus-válságnak még híre sem volt, de az nagyon erősen látszott, hogy az emberiség valami hihetetlen gyors vonaton ül, ami olyan sebesen robog, hogy sokszor elveszíti az igazi kapcsolatát a földdel és a valósággal. Az látszott, hogy ez a vonat nagyon furcsa és félelmetes irányokat vett, és abban sem vagyok biztos, hogy könnyedén kiszállhatunk-e, vagy lelassítható-e egyáltalán…

Azon túl, hogy festő vagyok, vannak gyerekeim, akik miatt duplán szorongok, hogy milyen világot hagyunk rájuk. Sohasem gondoltam, hogy ennek a halálfejes lepkének az árnyéka a valóságban is ilyen erővel vetül rá hétköznapjaink minden pillanatára! De akárhogyan lesz is, az élet szép, és igen, ennyire harsány és csodaszerű, mint ez a kép.

House Of The Rising Sun (100x120, olaj, vászon, 2020.)

Szeretek álmodozni. Szeretem, ahogy a színek elvarázsolnak és új dimenziókba repítenek, túl a hétköznapok egyhangú ritmusán. Fontos, hogy a festményben mindig legyen valami titok, amelynek a megfejtése kinek-kinek a sajátja lehet. Úgy képzelem, a festészet olyan, mint egy megzabolázhatatlan, szabadon nyargaló paripa: nem tűr semmiféle karámot. Vagy mint a gyermek, aki még pontosan érzi, hogy a játék a világon az egyik legfontosabb és legkomolyabb dolog. Amikor tekintetem a felkelő nap fényében fürösztöm, és a napsugarak átjárják minden pórusom, hallani vélem a festészet örök muzsikáját. A színek szabadok.

Poszt Fesztum – Levél Maria Lassnignak (120x160, olaj, vászon, 2020.)

Maria Lassnig Women Power című festménye fontos mű az életemben. Imádom azt a melót, annyi erő van benne! Ahogy az alak átvág New York fölött, mint egy monstrum, mint valami hatalmas, erős gólem, a maga meztelen, naturalitásig legbensőbb valójában. Ebből a festményből sugárzik az erő, a nő ereje, a NŐK EREJE. Nemrég New Yorkban és Bostonban jártam. Ahogy sétálgatok a Broadway streeten, egyszer csak beugrott ez a kép. A hatalmas nő a felhőkarcolók fölött. Már akkor tudtam, hogy megfestem magam itt, a „világ közepének” tetején... 

Ébren álmodtam. Ahogy ott lépdeltem, én, az óriás, megvadult, tomboló Festő Gaia, a Föld Istennője, a lábam alatt, matchboxként gurultak szét az autók, ropiként törtek ketté a jelzőlámpák. A habcsóknak tetsző Guggenheimet játékszerként emeltem odébb. A Sotheby's-t és a Christie's-t úgy tapostam szét, mint szélfútta, földön heverő, üres kólás dobozokat. Az összes elszenvedett évem indulata, minden szenvedés, elnyomás és megalázottság, amit festőnőként el kellett szenvednem az elmúlt húsz évben, ennek minden fájdalma és haragja ott tombolt bennem akkor. Nem volt bennem irgalom többé. Nem volt megállj többé! Aztán hirtelen felébredtem. Amszterdamban voltunk épp, egy elegáns hotelben. A fiam ébresztgetett.

– Anya, anya! Kelj már fel! Hahó, azt mondtad, hogy szóljak hét körül, mert a Stedelijk múzeumba akarsz menni. Tudod, valami Lassziing vagy, hogy is hívják azt a nőt, annak a kiállítására. Na, mi van veled? Gyere már! Én lemegyek apához az étterembe, ott kávézik. Siess már! Lenn várunk!

– Ok, menj csak, mindjárt jövök!

Egyedül maradtam a szobában. Megmostam az arcom és belenéztem a tükörbe. Újra itt vagyok, gondoltam. Újra anya vagyok.

Indulnom kell, várnak. Elkezdtem zokogni. Folytak a könnyeim. Olyan volt, mint valami éteri ünnep után, mikor még valahogy nem tudsz kikeveredni az egészből. Arra gondoltam, hogy elkéstem, hogy lehetett volna máshogy minden. Minden másképp. Letöröltem a szemem. Feltettem egy rúzst és megigazítottam a sálam. Elindultam lefelé. Gyönyörűen sütött a nap Amszterdam utcáin.

#személyesen