Kovalik Balázs a zenében örvénylő lelki folyamatok színpadi megidézésére összpontosított, lehántva a hagyományos operai látványosságokat az Anyeginről, hogy a szereplők belső drámáját vizionálja a pódiumra. Lecsupaszít - és kifejezésmódban gazdagít. A pátoszmentes, mondhatni, hétköznapi, ám annál nyomatékosabb gesztusokhoz helyenként metaforákat rendel. A lélek drámáinak szellemében: egy-egy tragikus pillanatban a színen néma szereplők vonulnak át vésztjóslóan, földig érő, fekete ruhában, kezükben fekete rózsával. Mint konok, ám békés erünniszek figyelmeztetnek a közelgő vészre.
Jóllehet Angelika Höckner jelmezei kortalan világot jeleznek, az előadás puritán stílusában mégis föllelni egyfajta antik szépségeszményt. Az egyszerűségben a nagyvonalúságot, a sallangmentesen előkészített drámai fölfokozottságot, a velőtrázó katarzist. A romantikus Csajkovszkij-operában az antikokkal vetekedő sorsdrámát. Milyen igaza van a rendezőnek! Hiszen a zene csupa tragédiát hordoz - akárcsak a zeneszerző zaklatott magánélete a mű írásakor -, ha az orosz románcokkal tűzi is tele a komponista az első felvonást. Mert az még a derűs vidéki életet ecsetelő expozíció.
A zene akkor gyorsul föl, és üt meg először vészjósló hangot, amikor közeledik Tánya és Anyegin első találkozása. Kovalik leegyszerűsíti és eleve drámaivá hangolja megismerkedésüket. A magányba menekülő lányt és a nagyvilági férfiút - a vörös viseletű többi szereplővel ellentétben - a jelmeztervező fehérbe öltözteti. Eleve kirínak a környezetből. A találkozást alig zavarja meg mozgás; néhány, egymás felé tett lépés csupán. Ez ismétlődik majd a fináléban is, amikor, évekre rá, újfent találkoznak.
Tatjána levéláriája - alapos zenei előkészítés után - a hátul fehér veranda-ablakkeretekkel lezárt, hosszú, lejtős sávon hangzik el. A szerelemtől megittasult, naiv lány, Bátori Éva illetve Frankó Tünde alakításában - nem íróasztalnál körmöl, hanem a színpad ferde síkján könyököl, kuporog, görnyed, hánykolódik - ahogyan lelkének zaklatottsága diktálja. Bátori sóvárgást, kétségbeesést, kételyt, önmarcangolást gazdagon eggyéforrasztó áriája drámaian csap a magasba. A második szereposztás Tányája, Frankó Tünde ugyanitt lírai árnyaltságával tűnik ki. Látomásként fölbukkan a néma Anyegin az éjszakában, hogy tovább kísértse a levélírót, szítsa szenvedélyét.
Vihar közeledtén Fekete Attila (Lenszkij) legjobb formájában éli a megbántott, szerelmében becsapott költő gyötrelmeit. Szenvedélytől fűtve szárnyal föl telt hangja, amikor áruló barátjával perlekedik. Fekete rózsával kezükben "vésztjóslók" vonulnak. A zenekar csellószólója fájdalmas-szép dallammal sejteti a fátumot. A hajnal felhős borongásában Fekete az előadás legszebb áriáját prezentálja, a párbaj előtt búcsúzván kedvesétől és az élettől (a híres "Kudá, kudá, kudá..." kezdetű: "Hová, hová, hová tűntetek e hajnali éjszakában tavaszom aranyló napjai..."). A végzetes viadal indítékait egyértelművé teszi a rendező: a hajdani barátok egymás felé lépnek, majd eltávolodva, Lenszkij, fegyvertelenül, golyóra várva tárja szét karjait, hogy Anyegin habozás nélkül odalőjön. Dermedten áll, majd hozzásietve magához öleli az értelmetlenül kimúlt poéta élettelen testét. A fiatal Nyári Zoltán (második szereposztás) fürgén-mozgékonyan játssza Lenszkij szerepét, hangja ugyan nem annyira érett, mint Feketéé, vékonyabb is, de erőteljesen, bátran cseng.
Anyeginé az utolsó felvonás. Az ő szerelemre lobbanása, bűnhődése, sorsváltása kavarog Csajkovszkij zenéjében. A fehér rácsozatú üvegablakkeretek palotabelsőt zárnak, ahol a polonaise-t táncolják Gremin herceg vendégei. Csupa irritálóan csillogó (hamis) aranyszín estélyi kavalkádja a színen. Egyedül Anyegin látható hófehér kabátban, nadrágban; s amikor férjének karján föltűnik a sima fekete ruhás Tatjána, beindul a belső lélekharang. Gremin - Fried Péter egyenes tartású, előkelő tábornoka nemességet sugall - hatalmas ívű áriában magasodik a környezete fölé (Gremin az operában éppúgy, mint Fried Péter a szereposztásban). Boldogsága tragikus lesújtást jelent a hajdani életunt, közönyös dandynek. Rácz István Greminje az öregedő férfi boldogságát sugározza.
A címszereplő Molnár Levente - aki Káldi Kiss András gyengélkedése miatt az első szereposztást is magára vállalta - a legjobb formáját akkor futja, amikor utolsó, megrázó áriájára kerül sor. Tatjánával való végső találkozásakor, immár lobogó szenvedéllyel, elrontott sorsát fölismerve, a fiatalasszony szerelméért esdekel. Szárnyaló, telivér hangon, lélekbe markolóan. Az előadás folyamán - jóllehet az élet örömeiben kiégett, közömbös, mai szóval, depressziós férfit kell alakítania - túlságosan is egyszínű. Holott az egykedvűség takarhat még komplex lelki világot. Anyeginjéből hiányzik az a fajta kisugárzás, ami rabul ejti Tányát - a vidéki lányt, aki tiszta lelkével még nem ismerheti a nagyvilágiság ártó démonait.
Kovalik szándékait elértik a mellékszereplők is: az eleven, lendületes Mester Viktória (Olga), a pompás mezzoszoprán (felső hangjai ugyan olykor metszően élesek), a Tányát telt hangon dédelgető Kovács Annamária, a meleghangú Takács Tamara (Filipjevna dajka), az anyásan buzgólkodó Balatoni Éva, a vérbő Kukely Júlia (Larina), Kóbor Tamás (Triquet), aki a kinevetett gavallérba a megalázott férfi fájdalmát csempészi. Magányos, mint mindenki Csajkovszkij Kovalik rendezte operájában.
