Abban a percben, amikor a csontsoványra fogyott Christian Bale belép a képbe ? a legelső kockák egyikén ? a főszereplő Mark Wahlberg mellé, azonnal egyértelmű lesz: A harcos az ő filmje. Bale élete legjobb alakításával úgy lopja el a filmet az összes többi szereplő elől, ahogy Heath Ledger lopta el A Sötét Lovagot ? ki elől is? Ja, igen: Christian Bale elől.
Az életrajzi filmben Bale a kisvárosból kitörő bokszoló, Micky Ward (Wahlberg) bátyját, Dickyt játssza, aki egykor maga is bokszoló volt, s aki bokszolni tanította és tanítja még mindig az öccsét. Olyan karakter Dicky, mint Darren Aronofsky hatalmas sikerű A pankrátorának főhőse: egykor sikeres harcos, aki egyre jobban szétcsúszik, s akiről mindenki úgy véli, hogy előbb látják elvonókúrán, mint visszatérő mérkőzésen. (Ezt a hasonlóságot tisztelgésnek is lehetne tekinteni A pankrátor előtt ? hiszen Aronofsky filmjének sikere nélkül ez a film valószínűleg el sem készült volna ?, ha nem lenne éppenséggel igaz történet A harcos.) Bale alakítása megdöbbentően jó: Dickyje örökmozgó, szinte érthetetlenül beszélő, meleg szívű drogos, akiben naivitása ellenére is megvan valamiféle magához való bölcsesség, aki egyszerű ugyan, mégis pontosan megért mindent ? remek, szívbe markoló jelenet, amikor felfogja, hogy a róla készített dokumentumfilm nem a bokszolóról, hanem a krekk-függőről szól. Játékának csúcsa egy vászonszéli fél perc: Micky mindent eldöntő mérkőzése alatt olyan extázisban üvölt, hogy az már nem lehet színészet. Ott Bale tényleg szurkol, ott látszik, hogy abban a pillanatban az egész élete ? nem a karakteré, a színészé ? azon a meccsen múlik. Ez a teljes átlényegülés már akkor is karrierje csúcsára emelné Bale-t, ha izgágasága, megszállottsága nem nyűgözne le minden másodpercben, amikor felbukkan a vásznon.
Ha Bale nem lenne, még akkor is lenne elég színész, akire megéri koncentrálni: Wahlberg (noha főszereplő) remekül asszisztál Bale-nek ? nem csak a színész, a karakter is. Az első pillanattól az utolsóig, sikerben és bukásban is látszik rajta a feltétlen tisztelet, a ragaszkodás bátyja felé; szerepét jól foglalja össze az utolsó jelenet, amelyben egy kanapén ül az őt a kamerának dicsérő Bale-lel, és közben végig az látszik a szemében, hogy nem őt kell nézni, hiszen ő mindent csak a bátynak köszönhet. És ott van Amy Adams is, Mickey barátnőjének szerepében: emlékezetes a tűzről pattant, felvágott nyelvű menyecskéje, a lepukkant kisvárosi átlagnál igényesebb külsővel és a többieknél is harapósabb jellemmel.
A nagyon jól összeválogatott szereplőgárda miatt tehát érdemes megnézni a filmet. Érdemes megnézni azért is, mert igazi adrenalin-löket, ahogy tulajdonképpen minden sportolókról szóló film az. David O. Russel rendező egyebekben viszont nem kíván mást, mint lehetőleg mindenkinek tetszeni, és a cél eléréséhez nem riad vissza semmitől. Tudja például, hogy önmagában egy újabb bokszoló-filmmel már nemigen lehet nagyot szólni ? úgyhogy bevet még legalább két zsánert. A film első fele egyszerű, B-kategóriás komédia, az a fajta, amelyikben állandó humorforrás, hogy ha egymás haját tépő és rikácsoló nők veszekszenek az út egyik oldalán, akkor biztos, hogy a túloldalon egy kutyát sétáltató bácsi fog megállni megrökönyödve. Ismétlődő poén az is, hogy a fiú mindig a hátsó ablakon a szemetes zsákok közé ugorva igyekszik meglógni a dühös anyuka elől ? de Russel felvonultat mindent, amit csak el lehet képzelni a koszos, füstös, dauerolt-hidrogénezett kis koszfészek díszletei közt.
Aztán a B-vígjáték eszköztára kimerül, és fél órára hirtelen lélektani drámává változik a film ? sok sírással, a családdal való kapcsolat válságával, elvált apukával, ritkán látogatható kislánnyal és gonosz ex-feleséggel meg alaposan átgondolt életekkel. S amikor az utolsó könnycsepp is elhullott, az utolsó tékozló fiú is megjavult, akkor kezdődik el a lehető legegyszerűbb boksz-film, felkészüléssel, ugrókötelezéssel, montázsszerűen bevágott győztes meccsekkel és a végső harc előtti fokozódó hangulattal.
Mindez pedig még akkor is túl hatásvadász lenne, túlzottan összeférceltnek tűnne, ha az egyes ?epizódok?, film-harmadok nem lennének amúgy is kiszámíthatóak, néhol sablonosak, sőt néhol hiteltelenek (mert ha egy film hiteltelennek tűnik, az még akkor sem jó, ha mentségként ki van írva az első képkockára, hogy ?based on a true story?). Meglepő módon bosszankodásra még sincs semmi ok ? mivel úgyis a kitűnő szereplőgárda az, ami igazán emlékezetes marad.
