Életem legkevésbé liberális korszakában, úgy háromévesen fölállítottak néha a kocsmapultra, amely mögött nagyanyám dolgozott, és én lelkesen kiabáltam, hogy Talpra, magyar híahaza. Állítólag ilyenkor a román rendőr nem mert bejönni, olyan voltam, mint a füstölő.
Most ezt a képet láttam viszont a Cervantes Intézet fotókiállításán, csak épp nem én voltam rajta a kései hetvenes évek Romániájában, hanem egy másik kislány a nyolcvanas évek Spanyolországában. Íme a kultúrák közötti kapcsolat, mondja erre a kísérőm.
Cristóbal Hara fényképe (La Mancha) a nekem ismerős kocsmai jelenettel a máig megjelenő Photo Vision egyik tematikus számában volt látható. Ez a lap és elődei, a Nueva Lente és az Afal képviseli a spanyol fotóművészet újító törekvéseit a dokumentarizmus-tól az avantgárd kísérletekig. Az Európát megjárt vándorkiállítás egyszerre történeti jellegű, amennyiben a magazinok és fényképészeti műhelyek az adott korszakban betöltött szerepére utal az előtérben egybemontázsolt címlapokkal, másrészt nagyon is individuális a fényképek mögül kirajzolódó karakteres fényképész-személyiségekkel. Huszonkilenc fotográfus munkáját állították ki az ötvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig, leginkább pályájuk korai szakaszából, így számos ismerős név van közöttük.
A fényképészeknek azonban láthatólag szükségük volt műhelyekre, amelyeket egy-egy lap volt képes megteremteni. Az Afal magazint 1956-ban alapította közlönyként José María Artero és Carlos Pérez Siquier, nevét az Almeriai Fényképész Szövetség (Asociación Fotográfica Almeriense) rövidítéséből kapta. Kezdetben a fotográfus szalonokról tudósítottak, de rövid idő alatt maga köré gyűjtötte a cenzúra szemét szúró fiatal spanyol fényképészeket, és együtt dolgoztak párizsi, brüsszeli, londoni tudósítókkal. A külföldi lapokkal való kapcsolatok következményeként az Afal csoport sikeres kiállításokat rendezett Európa nagyvárosaiban, és meghívta Spanyolországba a leghaladóbb kortárs fényképészeket.
Carlos Pérez Siquier lapigazgató szavai szerint: "az újság egész Spanyolország fiatal fényképészeinek szócsövévé vált, azokévá, akik számára fontosabb volt a kép eredetisége, mint a technikai minősége vagy a formális értékek, melyek akkor hagyományosnak számítottak. Dokumentálta a kor mindennapjait, a társadalmi érzékenységet, és a fényképészetet a kultúra és a kommunikáció eszközévé tette." A három magazin közül valóban az Afal a leginkább dokumentarista jellegű, főként, ha bevezethetek most olyan fogalmakat, mint a lírai dokumentarizmus vagy a groteszk dokumentarizmus. Az Afal fotósai, Gabriel Cualladó, Ricard Terré, Oriol Maspons valahogy úgy részvétlenek a valóság torz gyermekeivel szemben, mint Diane Arbus, akit lélektani kegyetlenséggel szoktak vádolni, csak éppen nem lehet elfelejteni a fényképeit.
Az Afal 1964-es megszűnése után csak 1971-ben alakult meg a rendkívül demokratikus szemléletű Nueva Lente, amely a huszadik század művészetét döntően meghatározó mondatot terjesztette ki a fényképészetre: "Bármi jöhet! Abszolút bármi! Mindenki résztvehet, mindenkiből lehet művész!" Ez a gyakorlatban nyílt pályázatok kiírását jelentette, amelyekre bárki jelentkezhetett, és jelentkezett is, újdonságokkal a kép és a szöveg értelmezése terén. Az avantgárd kettős karaktere, az újítás és a provokáció mutatkozott meg a lap jellegében, valahogy Miguel Oriola sorozatcímének megfelelően: Határok, exponálva. Oriola a húszas évek avantgárdjának klasszikus módszeréből a negatív-pozitív, fekete-fehér, fény-árnyék éles kontrasztját alkalmazza, nagyobb tematikai merészséggel. Carlos Villasante pedig nyelvi csavarokkal a dada groteszk humorát idézi (Hal, füstölve).
A harmadik lap, a Photo Vision 1981-ben jelent meg először, és több újdonságot is hozott, úgy mint a tematikus lapszám és az addig sosem látott minőségű fotópapír. Fotográfiai újításaiban a Nueva Lente követőjének tűnik, művészetszervező tevékenysége pedig az Afaléra emlékeztet. A kiállításon a folyóirat történetének három periódusából az elsőt, a nyolcvanas évek elejét mutatják be, önreflexív módon, mivel az évtized utolsó számának témája a spanyol fényképészet volt. A fényképeken az látszik, hogy a dokumentarizmus tudatos háttérbe szorításával párhuzamosan teret kap a technikai kísérletezés, a fényképezés folyamatának az analízise, amelyből a valóság egylényegűségének a megkérdőjelezése következik. Manel Esclusa képein az emberi alak fekete árnyéka vetül a megvilágított, különös építészeti formákra, Javier Vallhourat-nál pedig több a technikai mozgás, a kettős expozíció, az áttűnés és a síkok fátyolos egymásravetítése.
Olvasom, hogy a Photo Vision máskor fényképarchívumokat ment meg az enyészettől, amelyek épp a meglepő modernizmusukkal hatnak a nézőre. Pont, mint ezek a képek itt.
