 |
| Stephen Dorff |
A színész partiból partiba sodródik, senkivel nem beszél két értelmes mondatot ? részben azért, mert beszélgetőpartnerei sem rendelkeznek úgynevezett gondolatokkal, részben pedig azért, mert ő maga sem ?, elalszik a külön neki rendezett sztriptízműsor közben, érzelmeket pedig sem az értelmetlen szex, sem a névtelenül érkező, anyázó sms-ek nem váltanak ki belőle. (Hogy vajon Bret Easton Ellis írta-e meg előbb a Királyi hálószobákban szinte szóról szóra ugyanezt az alaptörténetet, sms-estül, mindenestül, vagy Coppola a maga forgatókönyvét, ne firtassuk ? már csak azért sem, mert a dolog olyannyira közhelyes, hogy megírták épp elegen a két neves művészen kívül is.)
Aztán a hasonlóan életvidám anyuka és ex-feleség (vagy csak ex-szerető) lepasszolja a közös, tizenegy éves kislányt a színésznek: az már legyen az ő baja, hogyan illeszti be a lányt a nem túl gyerekbarát életvitelbe. Mint kiderül, remekül: a gyerek egy kis színt visz a kifakult világba, és felvillantja egy olyan élet lehetőségét, amelyben léteznek érzelmek ? és ez máris sokkal több, mint amit a színész takarékra állított szíve elsőre be tudna fogadni. Eddig jut a történet ? miután apuka rádöbben a rádöbbenni valókra, szomorú ábrázattal kisétál a képből, és jön a stáblista.
 |
| Stephen Dorff és Elle Fanning |
Egy ilyen untig ismert történet élvezhető megfilmesítéséhez sokrétű tehetség kell, és be kell ismerni, Sofia Coppola majdnem meg is felel az elvárásoknak. Egy valamiben nem, pedig az igen fontos lenne: az unalmat túlontúl élethűen ábrázolja ? ami egyértelművé válik öt perc alatt, azt a következő egy órában nem bővebben fejti ki, hanem csak elmondja máshogy és aztán megint máshogy. Ezt leszámítva minden a helyén van ? na de ha az alap nem stimmel, megbillen az egész építmény is. Pedig Stephen Dorff alighanem élete alakítását nyújtja: bármeddig el lehetne nézni az arcát, ahogy a sztriptízt bámulja, mert virtuóz módon egyesíti a kilátástalan üresség mögül átsejlő macsóságot és az elkényeztetettséget, miközben a pillantásában ott van egy kisgyerek is, akit egy percre magára hagytak, és fogalma sincs, mi ilyenkor a teendő. Elle Fanning a kislány szerepében teljesíti nem túl bonyolult feladatát: élő embert játszik a sok kirakatbábú között. Sofia Coppola pedig nem csak szuggesztív ábrázolásmóddal, de sajátos humorával is küzd azért, hogy a Made in Hollywood kiemelkedjen a tucatnyi hasonló mű közül ? a hétköznapi helyzetek abszurditására épülő poénok ezúttal még az Elveszett jelentésben lévőknél is visszafogottabbak, pedig az a film sem éppen a harsány röhögések miatt maradt meg a nézők memóriájában.
Egy kicsit ? tényleg csak egy kicsit ? érdektelen film a Made in Hollywood. De ezen kívül semmi más gond nincs vele.
