A Standby a pandémiára született erős reflexió. A kiállító fotósok és képzőművészek a világjárványról és a létezésre gyakorolt hatásáról fogalmazzák meg gondolataikat.
Demokratikus kiállítás született. Az olyan befutott képzőművészek, mint Fehér László munkái mellett pályakezdő alkotók művei is szerepelnek, és a kerítésen egymás mellett láthatók a fotóművészek és a riportfotósok képei. Ritka, éppen ezért igazán dicsérendő, hogy a projekt gazdái, Szilléry Éva és Raden Hannawati egymás mellé tette e sokféle alkotó munkáit, mert így látszik, hogy a jelenlegi helyzet médiumtól és elismertségtől függetlenül mindenféle művészt erősen foglalkoztat.
Noha ezekben az alkotásokban autonóm művészi gondolatok öltenek testet, állításaikban van valami közös.
Ahogy a Standby szervezői írják: „Az autonóm művészi gondolatok egybehangzó kiáltássá nemesültek, közösségi erejükben átható kiáltást fogalmaztak meg: itt vagyunk, együtt vagyunk, és közösen kell túlélnünk a világot rettegésben tartó kórt!”
A Károlyi-kert kerítése mentén körbehaladva egyre világosabbá válik, hogy a járványra adott kortárs reflexiók egy tőről fakadnak. A közelítések, a hangsúlyok azonban olykor egészen eltérőek.
Több olyan mű van, amely a megváltozott emberi létállapotra teszi a hangsúlyt.
Ezek arra keresnek válaszokat, hogy mit tesz az egyénnel a bezárkózás és az, hogy kiszakítják abból a közösségből, amelybe korábban teljesen evidens módon ágyazódott. A Magyar utca felőli kapunál rögtön ott van Verebics Kati Szőrmaszk című festménye. Ahogyan az arcot hajfonat rejti, a lélek mélységei sem hozzáférhetők a külső szemlélő számára. Az már persze kérdés, hogy a hajfonat védőhálóként működik-e vagy börtönként, ami ellehetetleníti az én kitárulkozását. A kép kérdése: vajon a kényszerű bezárkózás védelmező erő vagy olyasmi, ami önmaga börtönébe zárja az ént?
Fehér László Önarckép tablettel című képe szívszorító módon mutatja meg, hogy az egyén a jelen helyzetben miként veszti el a valósághoz való kapcsolódását. A valódi világ már csak a képernyőn keresztül érzékelhető, az egyén mögül eltűnik a kontextus, „környezet nélkülivé” válik, jelenléte pedig egyre inkább transzparenssé, tünékennyé lesz.
Ugyanez az érzés érhető tetten Dávid Zita Környezet című festményén. Csak a kontextus, a szobabelső látszik, amelyben az ember nagy, fehér üresség. A vírushelyzet tünékennyé-törékennyé teszi az egyént, aki kevésbé jelenvaló, mint korábban. Úgy érezzük, csak árnyékai vagyunk önmagunknak.
Bizonyára sokszor érezzük azt a fajta zuhanást is, ami Nagy Boglárka Surrender című képén látható. Az alak megadóan a semmibe vész, körülötte ugyanis nincs más, mint a nagy kékség. És egyáltalán nem tudjuk, hogy lesz-e megérkezés; hogy leesik-e valahová vagy most már örökre a zuhanás állapotában marad.
Gerber Pál munkáját, A tragédia embere, avagy az ember tragédiáját a művésztől nem meglepő komplex, visszafogott szimbolizmus jellemzi, amely duchamp-i magabiztossággal számít a befogadóra. Vastag kontúrjaival, élénk színfoltjaival, a karakter lendületes mozgásával a régi plakátművészetet idézi. Az ábrázolt figura szinte olyan, mint egy életre kelt báb. Kifacsart testhelyzete miatt úgy érezzük, hogy vonszolja magát: a jelen megtörte, és szenved a súlya alatt.
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna műve, a Zsuzsa az aranykorban az egyén széttöredezettségéről szól. A kompozíciót és az alakot is nagy fehér folt bizonytalanítja el. Ez a kép azt az ürességet jelzi, amit sokan sokféleképpen megtapasztalunk a járvány kezdete óta.
Szerepelnek itt olyan munkák is, amelyek a kiüresedett tereket, az ember nélküli tájat tárják elénk.
Nagyon izgalmas, ahogy mennyire másmilyennek látjuk ezeket a tereket akkor, amikor nem népesítik be őket emberek: sokkal inkább előtérbe kerülnek az építészeti formák és az általuk kirajzolt alakzatok. Sághy Tímea L. A. Pink flowers című festményén a rózsaszín fal teszi különlegessé a kompozíciót, amely a kép közepén magára hagyott virágosládára irányítja a figyelmet. Aztán ott van Szabó Ábel Baross tere, ami egészen szokatlan szemszögből mutatja a felüljárót és a körülötte húzódó épületeket. Segítségével rácsodálkozhatunk azokra a különös ívekre, amelyek annyira jellemzik a komplex kereszteződést.
Barakonyi Zsombor Splendid isolation című képe az örömök kertjébe repít bennünket. Árad belőle a derű, miközben persze tudjuk, hogy időtlensége, pillanatnyisága a megmerevedett időről tanúskodik. Szép embertelenség jellemzi.
Csudai Sándor felülről fotózta a kiürült Andrássy utat, ami így egészen páratlan látványt nyújt. A széles sugárút úgy hasítja ketté a szekvenciálisan ismétlődő háztömböket, mint ahogy Mózes választotta ketté a Vörös-tengert Isten erejével.
Míg ezen a fotón valamiféle szentség érzékelhető, addig Gömör Tamás Bulinegyed című képe a humor eszközével fog meg bennünket. A kiürült helyszín egyetlen szórakozója a lemeztelenített női szobor. Várakozó testtartásával és kutató tekintetével mintha arra várna, hogy aznap esti társasága megtalálja.
A kiállításon olyan munkák is akadnak, amelyek a megváltozott mindennapokról tudósítanak. Arról, hogy miként rendezkedtünk be egy másfajta életformára.
Olajos Ilka Karantén-naplója az öltözködésünk leegyszerűsödéséről, Bácsi Róbert László alkotása, a Karantén-életképek a kerti munkák fontossá válásáról, Bach Máté fotója, az Anyáknapja az ünnepek átalakulásáról tudósít. Hajdú D. András Hanna és Szonja című műve pedig arról, hogy a gyerekeknek is újfajta játéklehetőségek után kellett nézniük.
Kudász Gábor képe a gyermeki naivitásról és a kicsik lelki rugalmasságáról mesél. Ők azok, akik ebben a nyomasztó helyzetben is feltalálják magukat, ezekben a nehéz pillanatokban is meglátják a szépet, a játék lehetőségét.
E művekhez képest erős ellenpontot jelentenek azok, amelyek a kórházi dolgozók előtt tisztelegnek, az ő erőfeszítéseiket tárják a nézők elé.
Gombkötő Emma fotóján a hőseink szerepelnek, akik arcát szó szerint és szimbolikusan egyaránt megtörte ugyan a maszk, a pajzs vagy a védőszemüveg, ám továbbra is küzdenek. Hegedűs Róbert azokat a pillanatokat mutatja meg, amikor az orvos nem csupán gyógyít, hanem lelki támaszt is nyújt. Naomi Devil festményén Jan Vermeer van Delft fülbevalós lánya ápoló, Ázbej Kristóf Dear Doktorja sztárokként ábrázolja az orvosokat.
A legtöbb alkotás nehéz pillanatokról tudósít. Talán a legsúlyosabb közülük Jovián Györgytől a Tanulmány a Háborúhoz, amely posztapokaliptikus víziót vázol fel.
Én mégis Szikra Ágnes Hope-ját a szívemben elraktározva hagyom el a Károlyi-kert környékét. A festmény Michelangelo mesterművét, az Ádám teremtését idézi. Azt hirdeti:
létezésünket valami feljebbvaló mégiscsak vigyázza, és ez a mostani helyzet is olyan, amely egyszer csak elmúlik majd.
A Standby kiállítás április közepéig látható a Károlyi-kertnél.
