Stílusváltás helyett váltóáram - NORVÉG JAZZ

Sajnos az előzetesen kiosztott műsorlap ígéretei közül más sem teljesült maradéktalanul, így jót tett volna egy kevés helyi műsorközlés, legalább a hosszúra nyúló szünetek időtartamára vonatkozóan. A koncert végén egy magyar szólistát is színpadra hívtak,  nem ártott volna őt sem bemutatni. Az első fellépő, a Beady Belle együttes pedig nem háromtagú, ahogy írásban szerepelt, hanem kvintett. A zenekar rock-funk zenéje a kemény, erőshangú énekesnőre, Beate S. Lechre épül, a többiek közül csak a gitáros vállalt szólót, ő a steel-gitár hangzást utánozta főleg, majd Jörn Öien zongorista akusztikus zongorán és fender rhodesán is improvizált. Az ő szólóinak ritmus- és harmóniavilágán kívül nem sok minden emlékeztetett jazzre (egyik szólójával össze is zavarta a basszgitárost, az együttes egyik alapító tagját) - bár ez még önmagában távolról sem akar értékítélet lenni. A Beady Belle zenei koncepciója a jégbehűtött, vagyis lelassított és letompított funk-soulban ragadható meg, hagyományos rock felállásban, intellektuális alapon, statikus zenei állásokban, eléggé igényes, de nem falrengetően izgalmas angol szövegekkel, amelyek leginkább baráti jótanácsokat tartalmaznak (Beauty of Irony, Tower of Lament, whispering quiet words..., stb.).

A folytatásban (a kiadott műsortól eltérően) az egész est kulcsszereplője, Bugge Wesseltoft lépett színpadra, és helyét két címer között foglalta el: az egyik egy kicsit már megharapott alma, a másik egy görög lüra. Az egyik a laptopján világított, a másik egy fekete koncertzongorán. A még mindig csak 44 éves norvég zongorista előéletét, sokoldalúságát itt nincs is elég hely méltatni, Wesseltoft ugyanis George Russellhez vagy Ornette Colemanhez mérhető stílusforradalmár, akinek tíz évvel ezelőtt volt bátorsága New Conception of Jazz címmel lemezt kiadni - meg is kapta rá a Grammy-díjat.

Wesseltoft, aki nem először szerepelt Magyarországon, most is azt mutatta meg, hogy káprázatos technikájú zongorista, akit lenyűgözött a technika káprázata. Lehet, hogy ő már nem talál annyi izgalmat az egyszerű, akusztikus zongorázásban, mint régen, illetve más együttesekben, hiszen például John Scofielddal, vagy régebben Garbarekkel már kiélte ilyen késztetéseit. Ezen az estén néhány saját dallamban és egy feldolgozásban inkább eljátszott a sampler és a többi, általam nem behatóan ismert elektronikai hangkeltővel, és ezek kicsit behatárolták lehetőségeit. Így is pillanatok alatt pompás színeket tudott felidézni, érdekes hangulatváltásokat produkálni, és saját harmónia- és ritmusvilágának néhány jellegzetes pontját megmutatni. Könnyed akkordmenetei egészen lenyűgöző zenei élményt adnak. Leginkább a zárószámként eljátszott, és egy gyönyörű kódával befejezett Take Five- feldolgozásához illett a zongora+komputer módszer, az ötnegyedes esztám valóban samplerért kiált, és az elektronikus torzítások is érdekesen többszörözték a zenei rétegeket.

Nem mindig volt ilyen érzésem a következő duó, a Humcrush és Sidsel Endresen énekesnő fellépése alatt. Az elektronikát a billentyűs hangszerek és a dob kiegészítésére használó muzsikusok ütembeosztás és tonalitás nélkül játszottak, bár ez a dobosnak, Thomas Str?nennek inkább felszabadító körülmény volt. Endresen az első részben csak ráolvasás-szerű, énekhang nélküli melodramatikus szólammal tette teljessé a folyamatot, később énekelt dallamokat is. Játékos mesemondó, gyógyító sámán és szájbőgős egyszerre, Endresen hangjának leírására nehezen alkalmazhatók a hagyományos fogalmak. Akárhogyan is, ezoterikus hatást kelt, amelyet korábbi magyarországi szóló fellépésen is átélhetett a közönség. A két leföldelt zenész viszont Endresen nélkül csak átmenetileg tudta lekötni a figyelmemet.

A fináléban végül sokrétűbb, gazdagabb és gyakran lüktetőbb komputerhang-özönben lehetett részünk. Ez a produkció a Mungolian Jet Set nevű elektronika-scratch duóra épült, Wesseltoft vendégszereplésével. Itt az ideje leszögezni, hogy a klub- és partyzónában járunk már egy ideje. Wesseltoft arról (is) híres, hogy mennyire nyitott éppen ebbe az irányba. És bár a székek nem kerültek ki az éjfélre erősen megcsappant számú közönség soraiból, azért volt, aki ülve is testtel követte a monoton ritmusokat. Fél óra után először a Humcrush duó, majd egy szaxofonos szólista csatlakozott a muzsikusokhoz, akinek sajnos semmilyen módon nem hangzott el a neve, mintha hagyományos jam session-ön lennénk. Bolla Gábor volt az, a 21 éves magyar tenorszaxofonos fenomén, aki a számára teljesen új (idegen?) közegben szólózott. Bár a tonalitásból és mainstream frázisokból indult el, végül improvizációja beilleszkedett a különös zenei környezetbe. Endresen is kijött később még egyszer, megint emelve a produkció színvonalát, végül a hangszeres-elektronikai ötösfogat zárta az utolsó zenei blokkot.

  Arra tehát, amit a kedvcsináló előre vetített, hogy a jazz jövője merre visz, nem kaptunk választ. Egyszerűen az történt, hogy Wesseltoft, aki producerként és a Jazzland nevű lemezcég vezetőjeként ugyanolyan élenjáró útkereső maradt, mint akusztikus zongoristaként volt, elhozta magával Budapestre a lemezcég néhány aktuális produkcióját. Jogos, hogy ezt leginkább a "future jazz" jelző szerkezettel írják le, de ez nem a műfaj, még csak nem is a norvég zene, hanem a lemezcég jövőjét vetíti előre.