A Strukturális harmóniák a Vass-gyűjtemény női alkotóinak munkáiból válogat. Történetileg a Bauhaus és a konkrét művészet hagyományait követő művészek alkotásaival kezdődik. Majd továbblép az európai és amerikai mozgalmak képviselői felé (mint például a monokróm festészet vagy a minimalizmus), végül kitágítja a horizontot a fiatalabb generáció alkotóira is.
Két szempontból érdekes ez a tárlat. Egyrészt, mert láttatja, hogy a geometrikus művészet milyen sokrétű. Az alkotók különféle trendeket képviselnek, és változatos nyelven szólítják meg a nézőket. Másrészt izgalmas látni a művészek közötti hálókat is. Azt, hogy fizikailag egymástól távol levő alkotók szellemiségben hogyan kapcsolódnak egymáshoz, illetve, hogy mit kezdenek azzal a művészeti örökséggel, ami akarva-akaratlanul is hat rájuk.
Már az első egységben látható konstruktív munkák is egészen eltérő gondolatiságból merítkeznek.
Verena Loewensberg nyolcszöget kirajzoló munkája két négyszög egymásba kapaszkodásából születik meg. Olyan ez a vászon, mint egy haiku, egy redukált, monokróm kompozíció, amely fontos formanyelvi és vizuális kérdéseket feszeget. Ezzel szemben a Robert Rauschenberg és Alexander Rodchenko festészetéből táplálkozó Marcia Hafif vászna a festék és a szín alapvető tulajdonságait kutatja monokróm vásznain. A finom színátmenetek feszültséget hoznak létre a képen belül, így éles oppozíciót jelent a vele szembe installált Yuko Shiraishi-festményekkel. Ez utóbbiak hűvös, letisztult munkák, amelyek geometrikus síkokból és világos vonalakból építkeznek, így adva ki egy képzeletbeli architektúrát. Shiraishit a formalizmus poétikai és spirituális lehetőségei foglalkoztatják, az, hogy vajon az általa létrehozott struktúrák képesek-e megváltoztatni a világról alkotott nézeteinket.
A következő teremben Maurer Dóra Tranzit 2 Ritmikus fekete-fehér festménye ragadja meg a látogató figyelmét.
A különböző méretű és formájú szürke sávok fehér sávokat, utakat rajzolnak ki, az egyes kereszteződésekben pedig optikai illuziók teremtődnek meg. A szemünk ugyanis apró, vibráló köröket érzékel azokon a pontokon, ahol a szürke felületeket kereszt alakban megtörik a fehér csíkok. Nagyon izgalmas, hogy míg ez a Maurer-mű teli van érzékiséggel és játékossággal, addig a terem másik két munkáján, egy Sarah Morris- és egy Shizuko Yoshikawa-képen inkább a matematikai szigorúság dominál.
Vera Molnár 4 piros osztott négyzet kompozíciója szintén a matematika hidegségét, az algoritmusok világát idézi.
Ugyanakkor az egymás mellé helyezett, vágásokkal megbontott négyzetes formák különös dinamikát kölcsönöznek a képnek. A szigorúság, a pontos megszerkesztettség mögött megbújik valamiféle játékosság, ami a terem többi munkájára is jellemző. Nelly Rudin vásznak például objektekké alakulnak a szemünk előtt azáltal, hogy az alkotó a vászon peremét is a mű részévé teszi. A nézőt folytonos mozgásra készteti ez a játék, éppúgy, ahogy Ditty Ketting képe, amelyen a különböző színű sávok a mozgás hatására megelevenednek, mozgásba kezdenek.
Az emeleti terembe Vilim Kati vászna vezet fel, amelyen a piros, bordó, fekete sávok egészen expresszív kompozícióvá állnak össze.
Az összegubancolódó alakzatok kígyószerű tekeredése a világ kaotikusságáról, kibogozhatatlanságáról tudósít. A lépcső mellett Radák Eszter négy kisebb munkája látható, amelynek ívei, gömbölyű formái és pasztelles árnyalatai líraivá teszik a műveket. Metafizikus kompozíciók ezek, amelyek síkszerűen egymás mellé, mögé, fölé helyezett motívumai egyszerre feleltethetők meg a valóság elemeinek, miközben el is vonatkoztatunk attól.
A felső szint legizgalmasabb egysége az, amelyben négy női alkotó Barcsay Jenő előtt tiszteleg. Vera Molnár, Hetey Katalin, Vera Cardot és Anna Mark hommage-jai a mester konstruktivista képépítő stratégiáját veszik elő és örökítik tovább a saját hangjukon.
Nemes Judit képének izgalmát a rétegzettsége adja. A vásznon szürke sávok teremtik meg a teret, amelyek között szürke négyzetek hullanak lefelé. A játékosságot a vászon fölé helyezett plexi teremti meg, amelyen ezek a négyzetes alakok színessé válnak, valamint a szürke formákhoz hasonló árnyékokat képeznek az alapon. Így az elsőre könnyednek és közérthetőnek tűnő műről gyorsan kiderül, hogy mennyire komplex. Nem szemlélhetjük statikusan és mozognunk kell, hogy minden dimenziót megragadhassunk. Ezzel egyben az időt is érzékeljük alkotásaiban. És ekkor azt is észlelhetjük, hogy a festett objektumok nemcsak erősek és geometrikusak, hanem játékosak is. Ahogy a kiállítás legszínesebb képei, Rita Ernst kompozíciói is. Ez utóbbiak Piet Mondrian Broadway Boogie művét idézik meg, a formák útvonalakká, felülnézeti térképekké állnak össze a szemünk előtt.
A Strukturális harmóniák kiállítás a veszprémi Modern Képtárban december 30-ig látogatható.
Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu
