Kilenc évvel ezelőtt láttak hozzá az első koncepció felvázolásához, aminek alapján meghirdették a nemzetközi építészeti tervpályázatot.
Az elsőre 168 pályamunka érkezett, a második fordulóra kettőt választott ki a nemzetközi zsűri, végül Sou Fujimoto japán építész terve mellett döntöttünk. Három és fél évig dolgoztunk Fujimotóval a belső terek alakításán. Nagyon izgalmas folyamat volt, mert egyrészt szem előtt kellett tartanunk azt az erős építészeti elképzelést, amit ő ide, a Ligetbe kitalált, másrészt fontos volt, hogy funkcionálisan is teljesítsen a ház. Ezzel párhuzamosan foglalkoztunk a tartalmi fejlesztéssel, hiszen nem volt mindegy, hogy milyen a látogatói élmény, vagy például, hogy majd hányan és milyen terekben dolgozunk. Közösségi teret szerettünk volna, amely nemcsak múzeum, hanem szabadon bejárható, sokszínű és befogadó épület.
Nem az történt, ami általában szokott, hogy tessék, itt van egy épület, csináljatok vele valamit...
A japán építészek általában másként gondolkodnak, mint amit az építészetben megszoktunk. Ők elsősorban a helyszínből, a megálmodott formavilágból indulnak ki, ezeken keresztül kapcsolódnak a funkcióhoz. Európában inkább a fukcionalitás dominál. Persze mindkét módszer működik, és a határvonalak sem élesek.
A kezdőcsapattal előre kigondolhattuk, hogy milyen megközelítésben akarunk majd a zenéről beszélni. Mi az, ami Budapesten elérhető – nagyobb, hagyományos hangversenytermek és jelentős könnyűzenei helyszínek –, és mi hiányzik a városból? Milyen eszközökkel lehet teljesebbé tenni a zene megismerését? Hiányzott egy olyan hazai intézmény, amely ismeretterjesztéssel foglalkozik annak teljes összetettségében, ráadásul úgy, hogy az a széles közönségnek szóljon, de fókuszálhasson az újdonságokra. Ezt nem lehet önmagában élőzenével megoldani. Ezt az eszköztárat szerettük volna tágítani. Emiatt gondolkodtunk három fő pillérben: az előadóművészetben, a kiállításokban és a zenepedagógiában. Ezek egyformán hangsúlyos területek a Zene Házában, amelyeket már a tervezés során belekomponáltunk az intézményi szerkezetbe, és a nyitás óta ennek csak a finomhangolására volt szükség, legalábbis ami a koncepcióalkotást illeti.
Reggeltől késő estig szinte folyamatosan tele van a ház.
Igen, jól működik a ház, szeretik a látogatók ezt a fajta összetettséget, sokszínűséget és azt, hogy itt mindig történik valami, de biztosan benne van az újdonság iránti érdeklődés is. Sok jó dolog történt körülöttünk az elmúlt másfél évben, több rangos nemzetközi díjat nyert Fujimoto épülete. Sugallja és be is teljesíti azt a szellemi és fizikai nyitottságot, amit a háznak szántunk. Most a szabadtéri színpad nézőterén ülünk, ahol átéljük azt az építészeti gondolatot, amit ő megfogalmazott: hogy miként lehet a kint és a bent, az épített és a természetes környezet határát köztes terekkel felbontani. Fedett, de azért besüt a nap, így akár esőben is tarthatunk koncertet, a technikai elemeket is el tudjuk helyezni. Nyitott, mégis egyfajta védettséget élvezünk, miközben a természetben ülünk.
Előadóművészet, zenei ismeretterjesztés, zenepedagógia: ezek a ház működésének pillérei. A komplexitás a kezdetektől vezérszó volt?
A hármas osztás, amiben mi gondolkodtunk, az első perctől adottság volt, azon belül a „mélyfúrás” kb. két és fél évnyi munkát tett ki addig, amíg elkezdtünk építkezni. Már akkor gondolni kellett sok mindenre, például, hogy mennyire tudunk rugalmas módon működni egy kiállítótérben, hogyan leszünk képesek ügyesen szervezni a tereket, ha arra van szükség, hogy a látogatókat a programok szerint szeparáljuk. Nagyon szerettük volna, hogy ez egy közösségre nyitott intézmény legyen – könnyen átjárható, és ne a földtől „elszakadt" épület. Ez nemcsak nekem, hanem a kollégáimnak is rendkívül fontos.
A századfordulós klasszikus múzeumépítészet bizonyos szempontból templomszerű. Gyönyörű épületek, de a kápráztatot a tartalom elé helyezték. Megérkezünk, felsétálunk a lépcsőkön, már eleve van valamiféle magasztosságérzésünk, a lépcső elszakít minket a környezetünktől. A 21. századi kulturális intézményeknek már más kihívásokkal kell megbírkózniuk, tartalomban, térszerkesztésben egyaránt. Mi azt akartuk, hogy itt más, a környezetével szervesen összetartozó, ugyanakkor a közösségi funkciókat kiemelten ellátó intézmény jöjjön létre. Próbáljuk meg minél közelebb hozni a kultúrát az emberekhez. Ez úgy lehetséges, ha olyan tereink vannak, amik elérhetők, beláthatók. Számunkra az is jó, ha valaki csak bejön, körülnéz, iszik egy kávét és nem vesz jegyet, hanem máshogy kapcsolódik a terekhez. Ha jól érezte magát, lehet, hogy legközelebb visszajön és vesz.
Fujimoto épülete a magasztosság érzését is megadja az embernek, hiszen a természet, amely körülveszi, önmagában fenséges.
Így van. Lehet érezni a környezeten és az épületen is, hogy kissé fennkölt, miközben mégiscsak egy kortárs munkáról van szó. Tehát nem kell nekünk feltétlenül visszanyúlnunk az építőművészeti tradícióhoz, lehet kortárs építészetben is fennkölt, szép és funkcionális dolgokat létrehozni.
A technológiai felszereltség is 21. századi, gondolom, ez segített a nehéz időszakokat átvészelni.
Volt ilyen periódus. De viszonylag szerencsések voltunk, mert a pandémia nem húzta keresztül teljesen a terveinket. Egyébként folyamatosan fejlesztjük a házat, a bevételből tavaly is, idén is fordítunk arra, hogy a technikai lehetőségeinket bővítsük – például új lámpaparkot telepítettünk –, hogy egyre izgalmasabb programokat tudjunk megvalósítani. Úgy vélem, hogy az épület és a tartalom nemzetközileg is megállja a helyét, ezt talán alá is támasztja a sok nemzetközi díj, amit eddig kaptunk. A technológia pedig felnőtt az építészethez.
Mikor fogják kitenni a megtelt táblát?
Szerintem sosem. Elindítottuk például a streaming szolgáltatásunkat. Ha valaki nem fér be egy koncertre, és látható, hogy a program népszerű, és a zenekarral is meg tudunk állapodni, akkor streameljük a műsort, és az eSzínház felületén megnézhető. Igyekszünk sok mindent felvenni, azért is, hogy a jövőnek megőrizzük. A könyvtárunkban ilyen archívum is épül, hiszen folyamatosan elérhetővé tesszük ezeket a koncertfelvételeket, sok egyéb zenei tartalmat is digitalizálunk. Reméljük, hogy néhány év múlva örülni fognak az emberek, ha megnézhetnek egy-egy korábbi felvételt. Rengeteg a háttérmunka, amit a közönség nem lát. Az idei tapasztalom azt mondatja, hogy jövőre kicsit kevesebb programot kell szerveznünk, különben átlépjük a kollégák kapcitásbeli limitjét. Másfél év alatt több mint ezer program, azért az megterhelő. Nemrég egy keddi napon öt program zajlott a házban, mind telt házzal: itt, a szabadtéren popkoncert, a koncertteremben Operabeavató, az előadóban kortárs kamarakoncert, a Hangdómban egy új interaktív installáció, a könyvtárban pedig filmvetítés. Egy külön csapat foglalkozik a rendszeres karbantartással, hiszen egy ennyire telített házban fontos a folyamatos karbantartás. Ehhez nagy segítséget jelent a Városliget Zrt. támogatása. Nyár végén pedig tartunk egy egyhetes szünetet, amikor elvégezzük a nagyobb javításokat.
Mitől függ, hogy az említett három pillér között az arányok mikor és hogyan módosulnak?
Úgy vélem, hogy ezek valójában összekapcsolódnak, és a cél, hogy ahol csak lehet, ne is váljanak el egymástól. Az ismeretterjesztés, zenepedagógia megjelenik nemcsak a foglalkozásainkon, hanem a koncerteken, a kiállítóterekben, sőt a könyvtárunkban is. Úgy szerkesztjük a programokat, hogy sok korosztálynak szóljanak. Amikor a kiállításunkon dolgoztunk, felvetődött a kérdés, hogy hogyan mennek a családok kiállításra. Akinek több gyermeke van, egy nagyobb meg egy kisebb, és lehet, hogy egy még kisebb is, a kicsit nem fogja otthon hagyni, még ha nem is ő elsősorban a célcsoport. Nyilván együtt jönnek. Ez egy headsetes, interaktív kiállítás, és egy kicsi fülhallgatóval nem tud végignézni egy ilyen sokrétű anyagot. Ráadásul nem akarunk a kicsiknek zenetörténetről beszélni, csak zenéhez kapcsolódó érzéseket, hangulatokat szeretnénk nekik átadni. Így minden kiállítótérben helyet kapott valami nekik szóló, játékos zenei tartalom, amihez kapcsolódni tudnak, amíg a szüleik másba mélyülhetnek bele. Egyszóval rengeteg témában, helyen és alkalommal kötjük össze a Zene Háza tartalmait.
A többi ligetbeli intézménnyel milyen a kapcsolatuk? A Szépművészeti Múzeum Bosch-tárlatához fantasztikus feldolgozással kapcsolódtak a Hangdómban.
Igen, ez jó példa a tartalmi együttműködésekre, de még számos lehetőség rejlik a Liget környékén működő kulturális intézmények közötti kapcsolatokban. Az üzemeltetésünk egy részét a Városliget Zrt.-vel közösen visszük, a jegyértékesítésünk is velük közösen zajlik. A Liget+ kártya is számos kedvezményt kínál, többek között felhasználható a sportpályáknál, parkolásnál, és a Zene Háza+ tagjai is extra szolgáltatásokat kaphatnak. A kommunikációban ugyancsak együttműködünk más intézményekkel, így a programjaink egymást támogathatják. A Szépművészetiből kölcsönöztünk a kiállításainkra több értékes műtárgyat is. Ahogy eddig, ezután is fogunk más kulturális intézményekkel együtt dolgozni, ilyen például a Hangfoglaló programmal most zajló közös sorozatunk, amelynek keretében fiatal zenekarok mutatkozhatnak be a Zene Házában. Hiszek abban, hogy a Liget erős ernyőmárka, amely egyre inkább egy nemzetközileg is jegyzett branddé alakul, egyre több együttműködés jöhet létre az itteni intézmények között.
Mit szeretne elérni?
Azt szoktam a kollégáimnak mondani, hogy az lenne a jó, ha rám, ránk, vezetőkre már sokkal kevésbé lenne szükség. Valójában ez azt feltételezi, hogy olyan csapat alakul ki, amelyik egyre önállóbban végzi a feladatát. Egy új szervezetnél ez hosszabb folyamat, de míg két évvel ezelőtt csak páran voltunk, mostanra összetett és profi csapat működteti a házat. Méretéhez képest ez az egyik leglátogatottabb kulturális intézmény ma Magyarországon, és ez nagyrészt tartalmi összetettségének köszönhető. Sok mindent végigvittünk, hogy erre képes legyen a szervezet ez alatt a viszonylag rövid idő alatt. Napi szinten is sokféle szakember és sokféle szakértelem kell ehhez. Eleinte például szinte minden koncerten itt voltam, hogy lássam, hogy minden jól működik. Olyan csapatkohézió alakult ki, amelyben mindenki tudja, hogy mi a feladata; ha esetleg probléma adódik, akkor azonnal a megoldás keresésére kerül a hangsúly.
Mostanra egyre több energiánk marad a hosszú távú szakmai tervezésre és a kreatív munkára is. Szeretnénk elérni, hogy a Magyar Zene Háza stabil, szakmailag megkérdőjelezhetetlen márka legyen. Ne kelljen azon gondolkodnunk, hogy a meghívott előadó ismert vagy sem, a látogatók abban legyenek biztosak, hogy ha idejönnek, akkor izgalmas, minőségi programban lesz részük, akár ismerik a fellépő művészt, akár nem. Mert tudják, hogy a Zene Házában minden esemény valamilyen új tapasztalást és minőséget kínál. Úgy érzem, jó úton járunk.
Melyek a távolabbi elképzelései?
Nagyon szeretném, ha a ház egy idő után ki tudna lépni a saját tereiből. Elsősorban a zenepedagógiával és az esélyegyenlőségi programokkal. Az a terv, hogy a bevételeink egy részét utazó zenepedagógiai csapat létrehozására fordíthassuk. Rengeteg gyerek és felnőtt van, akik egyhamar nem juthatnak el a Zene Házába anyagi vagy lokációs okok miatt. Ahhoz igen motiváltnak kell lennie egy (zene)pedagógusnak, hogy felüljön egy csapat gyerekkel a vontra, buszra mondjuk egy végigtanított, fárasztó nap után. Még így is több mint 350 osztályt fogadtunk az elmúlt hónapokban, ami nem kevés. A helyi kapacitásunk véges, ezért is szeretném, hogy legyenek utazó szakembereink, akik magukkal viszik a programjainkat. Az első őszi hónapokra már most beteltek a zenepedagógiai foglalkozásaink, ebből is látszik, hogy van igény egy ilyen típusú intézményre.
Nyitókép: Horn Márton, a Magyar Zene Háza intézményigazgatója. Fotó: Mohai Balázs
