Utoljára öt éve hallhattuk a Művészetek Palotájában az együttest, mely egy Charpentier-opera címéből kölcsönözte nevét. A csembalóművész-karmester, William Christie neve viszont nem véletlenül nem cseng franciásan. Amerikából települt át Franciaországba, ahol 32 éve alapította meg a historikus hangszereken játszó együttest, amelyre akkor figyelt fel először a világ, amikor az 1753-as ősbemutató után először, 1987-ben újra bemutatták Lully Atys című operáját. Ezt a portalanítást és újrafelfedezést sok másik követte, elsősorban a francia barokk zenés színház területén. A számos elfeledett szerző közül Rameau lett az, akivel a legtöbbet foglalkoznak. Öt éve a Les Paladins - A lovagok című operáját adták elő Budapesten, ez valódi releváció volt, elementáris előadás. Ezúttal is két, itthon alig ismert operáját mutatták be, a Pygmaliont és a Madame de Pompadour megrendelésére 1748-ban készült Anacréont. Az akkori, úgynevezett opera-balett felvonásainak cselekménye egymástól független, így külön-külön is előadhatók. Ilyen felvonás, azaz acte de ballet ez a két mű is. Ebben a műfajban nem a cselekmény, hanem a pompás látványosság a fontos. Ez persze kevésbé érvényesül az ilyen koncertszerű előadáson, de könnyű elképzelni, hogy a szvithez hasonlóan táncfüzérre épülő operák milyen mutatósak lehetnek kosztümben, parókában, tánckoreográfiákkal. Mindez most csak a kórus stilizált mozgásában jelződött, ám mozgalmasságban így sem volt hiány. Az az interpretációban jelent meg, méghozzá William Christie lenyűgőző személyiségének hála teljes magától értetődöttséggel, természetesen, lazán és könnyedén. Nem érződik semmilyen erőlködés, a zenélés anyanyelvi szinten valósul meg mind a zenekar, mind a kórus, mind a szólisták előadásában. A szellemes és szórakoztató zene maga is könnyed, és így is szólal meg, annak ellenére, hogy a zenekari apparátus nem kicsi: a hat cselló és két bőgő sokat elárul. A hangzás mégsem vaskos, olyan könnyűléptű, mint a táncok maguk. Nehéz kiemelni bárkit a zenekarból, a fúvósok mégis külön említésre méltóak, hiszen a historikus zenekarokban ez a legérzékenyebb pont. Itt nem. Különösen az éteri hangzást produkáló két fuvolás játéka volt lenyűgöző.
A kórus nagyszerűen szólt, kiegyenlítetten, teljes harmóniában a zenével és a zenekarral.
A két opera közül az Anacréon egy fokkal kevésbé meggyőző, mint a Pygmalion, és ez az interpretációra is igaz. A címszerepben Alain Buet az egész este legkevésbé magával ragadó produkcióját nyújtotta, hangszíne sem igazán nyűgözött le. Annál inkább tette ezt Hanna Bayodi-Hirt, a francia-marokkói szoprán, mindkét mű kulcsszereplője, akinek hangja elbűvölően telt, nagy terjedelemmel, pompás magasságokkal, teljesen kiegyenlített fortéban és lehelet-pianóban. Emmanuelle de Negri szopránja egy árnyalattal mélyebb, dúsabb is talán, remek előadó. A Pygmalion érdekesebb történetben, zenei megoldásokban is, és csodálatos lehetőséget nyújt egy olyan tenornak, mint Ed Lyon. Öröm egy nem mekegő, nem szálkás, nem egyenetlen hangú, nem erőlködő tenort hallgatni.
A kritika sajátja, hogy a produkciót szálaira bontja, felfejti, sorra veszi a zenekart, kórust, szólistákat - lásd fentebb. Ám a Les Arts florissants varázslata éppen abban áll, hogy mindez egységes textúraként jelenik meg, egy varázslatos, keleti szőnyeghez hasonlóan, ahol egyben isszuk be a mesés színeket, mintákat, anyagokat, így kelt bennünk elragadtatást. Ha van annak a szónak igazi értelme, hogy együttműködés, közös alkotás, együttes, annak náluk van. Nem egyénenként emlékszünk rájuk, hanem arra az egészre, amit létrehoznak. Szinte állandóan mosolyogni kell, amikor őket hallgatjuk. Mindannyian egy ízt, tapintást, zamatot, dinamikát, lendületet, lelkesedést, mosolyt, szenvedélyt építenek szerves egységben, egy lélegzetre. Megnyugtató harmóniát teremtenek, aminek egyetlen mozgatórugója van: William Christie és az ő műhelye, ez a zenei kohó, amiben csodák születnek.
