A börtön mint filmhelyszín az egyik legelhasználtabb téma a filmtörténetben. A börtön megjelenése miatt ugyanis automatikusan, különösebb rendezői-forgatókönyvírói munka nélkül adott egy személyes trauma, egy különleges, sajátos szabályokkal rendelkező, mégis könnyen tanulmányozható és rekonstruálható társadalom, az elszigeteltség toposza, a korábban elkövetett bűn megértésének vagy csak megismerésének izgalma, ráadásul azonnal indokolttá válik milliónyi lelki mozzanat megjelenítése ? az önmagunkkal való szembenézésé, az elkeseredettségé, a teljes feladásé, és így tovább. Ráadásul a többség által élőben még egyáltalán nem látott világ puszta megmutatása is lehet annyira érdekes, hogy máris hozzáadjon valamit az adott filmhez. Egy ideig úgy tűnik, a Fütyülök az egészre is egyike lesz azon filmeknek, amelyekben a fentiek felsoroltatnak, és mire az utolsó lelki válság is megjelent, idő híján véget is ér a film. Több oka is van annak, hogy ez mégsem így van.
Az első, hogy a rendező, Florin Serban ? igen egyszerű, származási okokból ? a romániai börtön-viszonyokat használja háttérül a filmhez, ráadásul nem is akármilyet: a fiatalkorúak börtönét. Mindettől pedig a film tulajdonképpen egy szürreális vízióvá, egy vizuális sokká válik ? annak ellenére, hogy Serban ábrázolásmódja valójában sültrealista. Csak épp a börtönt itt rozsdamarta, itt-ott kidöntött oszlopokról lógó, aránylag alacsony kerítés meg egy tépett szögesdrót veszi körül; a rabok itt a kínai turkálóból összeguberált, ócska, koszos ruhákat hordanak csíkos pizsama helyett; a vécé itt nyitott helyiség a kertben, egy darab működő kerti csappal a tízből; az étkezde itt egy lerobbant iskolai menzának tűnő tákolmány tantermi székekkel és virágmintás viaszosvászon terítővel; az őrnek itt a szeme se rebben, ha a lenőtt, festett szőke hajú nő ötödször is felpofozza a fiát a beszélőn; a munka közben meglépő rabot itt egy idő után már nem is üldözik tovább, csak legyintenek. Mindennek pedig olyan hangulata van, hogy a néző szinte már úgy érzi: nem is börtönfilmet néz, hanem sci-fit.
A másik, ami kiemeli a filmet a börtönfilm-kopottságból, az amatőr főszereplő (George Pistereanu) által egy közepes thriller-sztori révén rettentően összesűrített érzésmennyiség hatásossága. A 18 éves elítéltnek, Silviunak pár napja van a szabadulásig, mikor megtudja, hogy az őt nyolc éve eldobó és így közvetve-közvetlenül bűnözői életpályára állító anya magával vinné az öccsét ? Silviu egyetlen rokonát, aki hazavárja ? Olaszországba, hogy várhatóan idővel ugyanúgy eldobja őt is, mint Silviut, ezáltal a második gyerek esélyeit is lenullázva. Silviunál itt elszakad a cérna, s nem érdekli többet a saját szabadulása, csak öccse jövője: hogy az anya békén hagyja az öcsöt, Silviu túszul ejti a börtönben a neki megtetsző szociális munkáslányt.
Ez az egyszerűnek, sőt talán kicsit sablonosnak tűnő sztori a látszat ellenére mégis rengeteg, magában is erős lelkiállapotot egyesít, s mindez valamilyen megmagyarázhatatlan módon mind elő is tör a zsigerből játszó Pistereanuból: ott van a remény tematikája, azaz, hogy ha nincs miben reménykedni (hogy legalább az öcs megmenekülhet a bukástól), akkor az a kevés érték is elvész, ami Silviunak megmaradt, akkor nem érdekes a továbbélés, továbblépés sem. És Pistereanu arcán ott van úgy a teljes, végső elkeseredettség, mint az önfeláldozás is, és a túszul ejtett, majd randevúra kényszerített lány révén megjelenik valami szeretetvágy-féleség is, ami tulajdonképpen több is szeretetvágynál: inkább normalitás-vágy ez. Annak az igénye, hogy legalább egyszer, erőszakkal olyan lehessen, amilyen már talán soha nem lehet; olyan, akivel egy szép lány leülne kettesben kávézni egy presszóban.
Ez leírva talán afféle lélektanifilm-sormintának tűnhet ? ám a Fütyülök az egészre sajátos hangulata és a főszereplő színészi eszközök nélkül hatásos játéka mégis intenzív élménnyé teszi a filmet.
