 |
- A két díjátadás között fél év telik el, tehát volt ideje a döntésig. Esetleg tudta már akkor, amikor tavasszal átvette az Aegon Művészeti Díjat, hogy kit jelöl majd az Aegon Művészeti Társdíjra? Vagy nézelődött, utánajárt, s csak utána döntött?
- Amikor megkaptam a díjat, és megtudtam, azzal a kötelezettséggel - vagy kiváltsággal - jár, hogy én jelölhetek valakit a társdíjra, akkor ébredtem rá, mennyire "elveszítettem a fonalat", hogy már jó ideje nem követtem, mi történik például a képzőművészetben. Így aztán bőven akadt bepótolni valóm. Nézelődés közben fedeztem föl magamnak Vojnich Erzsébet döbbenetes erejű képeit - persze, ha nem vagyok olyan tájékozatlan, már sok évvel korábban is fölfedezhettem volna, és akkor valószínűleg azonnal tudtam volna, kit választok.
- Nagy felelősség egyetlen művészt választani? Nem nyomasztotta?
- Dehogynem. A nézelődés során más nagyszerű dolgokat is láttam, képeket és filmeket is, és azt is tudom, gyakran milyen nehéz helyzetben vannak a fiatal és a már nem is olyan fiatal művészek, és hogy egy ilyen díj mennyire megkönnyítheti a nyugodt alkotómunkát. De aztán arra gondoltam: amikor a díj létrehozói úgy határoztak, hogy a társdíj odaítéléséről egyetlen ember dönt, számoltak vele, hogy az illető személye, ízlése és az, hogy melyik művészeti ágat érzi közelebb magához, erősen belejátszik majd a döntésbe. Én Vojnich Erzsébet képei láttán éreztem azt, hogy "ez az igazi!".
- A nyomasztó felelősség ellenére fontos döntés ez, hiszen aligha létezik jelentősebb szakmai elismerés, mint ha egy művészt a kortársa, jelentős költő, író jelöl egy komoly összeggel is járó díjra. Nem?
- Gondolom, a legjelentősebb szakmai elismerés mégiscsak az, amit valaki a saját szakmájának valamelyik jelentős személyiségétől kap, különösen, ha olyasvalakitől, akit személy szerint is tisztel és szeret. Hogy mennyiben tekintheti szakmai elismerésnek azt egy festő, amire egy író vagy költő jelöli, nem tudom. Úgy érzem, ebben a helyzetben én inkább néző vagy közönség vagy valami efféle vagyok - igaz, talán nem egészen érzéketlen közönség.
- Mit szólt ahhoz, hogy kötelezően más művészeti ágból kellett választania? Írót, költőt könnyebb lett volna jelölni?
- Igen, könnyebb lett volna, de nagyon jó volt kicsit kitekinteni. A festészet különben is egészen fiatal koromban félig-meddig az irodalom vetélytársa volt, magam is rajzolgattam, és még az is megfordult a fejemben, hogy talán festő szeretnék lenni. Aztán győzött az irodalom. De a festészet iránti érdeklődés megmaradt. Sajnos, az utóbbi években, ha nem is az érdeklődés, hanem a lehetőség, hogy ezt az érdeklődést kielégítsem, egyre csökkent. Vidéken élek, így nem nagyon volt alkalmam kiállításokra járni. Ezért is örültem, hogy most alkalmam - és ürügyem - volt feleleveníteni ezt. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kötelességem volt olyasmit csinálni - például képeket nézegetni - , amit különben is nagyon szeretek.
- Mi volt az, amiért Vojnich Erzsébetet választotta, mi ragadta meg Önt? Valamilyen rokonságot fedezett fel kettőjük művészetében?
- Amikor a Magyar Nemzeti Galériában a kortárs anyagot nézegettem, és beléptem abba a terembe, ahol Vojnich Erzsébet műve is látható, úgy éreztem, a kép valósággal kiugrik a többi közül. Nehéz persze festményekről beszélni, hiszen azért képek, hogy szavakban közölhetetlen tartalmakat fejezzenek ki, de már az első képe láttán is olyasféle szavak jutottak az eszembe, mint súly, komolyság, erő - igen, főként erő. A végletesen letisztult formák és visszafogott, már-már komor színek egyszerre árulkodtak illúziótlan éleslátásról, komolyságról, továbbá valamilyen nagy erőről. Nem tudom, van-e rokonság kettőnk művészete között, de boldog lennék, ha lenne.
- Amikor átvette az Aegon Művészeti Díjat, utána azt mondta: nagyon örül, mert ez nem állami, nem politikához kötődő díj, hiszen egy magáncég alapította az elismerést, amelyről szakmai zsűri dönt. Emellett természetesen örül a vele járó összegnek is, hiszen így a következő egy-két évben talán kevesebbet kell majd fordítania, s többet írhat. Így lesz?
- Egy kicsit úgy vagyok vele, mint a Shaw-darabban Mr. Doolittle, a szemetes, aki kétségbeesetten tiltakozik a túl nagy borravaló ellen, mondván: ennyit az embernek már nincs szíve csak úgy elkölteni. Azt hiszem, én is félreteszem ezt az összeget arra az időre, amikor a fiam továbbtanul és elkerül otthonról. Vagyis nem most azonnal könnyíti meg az életet, hanem majd úgy négy év múlva. De akkor nagyon...
- Kevés könyve jelent meg, a Visszaút az időben se valami vastag, pedig gyűjteményes kötet. Ritkán jelentkezik új könyvvel, de akkor arra mindig oda kell figyelni - ezt hangsúlyozta Margócsy István, a zsűri tagja is indoklásában. Ilyen fegyelmezett? Vagy ilyen önkritikus, hogy erősen szűr, s kevés verset ad ki a kezéből?
- Mindig is kevés verset írtam, amióta prózát is írok, még kevesebbet. Bár talán inkább úgy mondanám, hogy azért kellett valamilyen más kifejezési forma után néznem, mert a versírhatnék egyre ritkábban jött rám. Ez, azt hiszem, általános tünet, még azoknál is, akik korábban sok verset írtak: az életkor előrehaladtával ritkán kerülnek olyan lelkiállapotba, amelyikből vers születik. Lehet persze úgy is verset írni, hogy az ember csak úgy működteti a versíró képességét, anélkül, hogy a vers igazán mélyről jönne ? de én ezt tényleg nem szeretném, és ha mégis ilyet írnék, azt kiszűröm.
