Helena Fibingerová, az egykori világklasszis cseh súlylökőnő ? vagy legalábbis a neve ? már az 1990-es (most újra kiadott) Parti Nagy-verseskötetben, a Szódalovaglásban felbukkant. (A sportoló rajta van a fészbukon. A vikipédián is. Utóbbiról, íme, az oldal rövid fordításrészlete: ?egy cseh lövés putter aki megnyerte az olimpiai bronzérmes, és állítsa be három világrekordot?. Tegyük hozzá: megnyerte egy világ bajnokság is szabad tér.) A ?mintamondatok nulla? megjelölésű lírai töredékgyűjtemény két szomszédos tételében (165., 166.) ezt olvastuk: ?durván és közvetlenül kéne / megszólalni valahogy úgy / mint súlylökőnők simogatása / valahogy úgy / hiszen ott van a sikkanásban a gége / mindent visszanyelt téblábja / bekéredzkedése / a sikkanásban? * ?fibingerova boldogsága?. [Sic: a-val a végén.]
Az étkezés ártalmasságáról című harmincegy ?mérőpohár? elállíthatatlan szavú történetmesélőjét Fibingernek hívják. A mindössze egysoros iménti verssel, illetve a Parti Nagy-életmű szókészletének fibingerova-kontúrjával, a sportolónő szakágából szükségszerűen következő testességgel alighanem összefügg a Magvetőnél megjelent könyv ártalmasság-szakemberének monumentális fizikuma, valamint a simogatóan durva és közvetlen egyes szám első személyű, vádló boldogtalanság-beszédfolyam. Egy vidéki (tömpemizséri) művelődési ház színpadára igyekezve majdnem beszorul a provinciális létesítmény szűk közlekedő terének falai közé az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró, a fogyasztó és egészségvédő varázsszer reklámozója. A ?szaknévsorképes természetgyógyász? a habzsolótársadalom, a bendőjelen, a felzabatechnológiák elleni prófétálással tereli magára a figyelmet. Egy fokkal kevésbé antipatikus, mint azt lebutítottan okoskodó, primitíven agresszív ostorozó-hittérítő dumája alapján első blikkre véljük, ám azért ne enyhüljünk meg iránta önvallomásos magasajnálata hallatán. Eszközökben nem válogató haszonelvű célorientáltsága lehűti minimális szolidaritásunkat.
Káprázatosan fecseg a felszín e hablatyban. Szóról szóra, szekvenciáról szekvenciára regnál a rontott magyar nyelv asszociáció-tömkeleget hömpölygető dagálya. Minden mondat példamondat. A szójátékok (?Háj láv ju, baby?), a preparált káromkodások (?kibaszmati munkavilágítás?), az indulatszó-lelemények (?Dehogyissimó!?), a potenciális másikkal való állandó kapcsolattartás (?Mondd, felfogsz te engem a te minyonoztodban??), az óriási korpuszú Aquinói Tamás emlegetése (?ő bezzeg morbidobez?), A magyarság táplálkozásához kapcsolt szentenciák (?méltánytalanul rövid a magyar szív ideje?) töménységükkel szinte lehetetlenné teszik, hogy a művet egy szuszra olvassuk. Kortyolni, falatozni, szelni kell belőle, noha persze jó nagyokat. Mértéktelenül élvezve a mértékességet. Eszeveszett stiláris remeklés, megint egy utánozhatatlan partinagyiáda, ahogy a szakférfiú beszélve ír, írássá rögzítődik a beszéde ? Fibinger, az egyéniségileg gyogyó író beszéde a gyógyíróról.
A mély már problematikusabban el-elhallgat a (még bölcseletileg is megközelíthető) tobzódásban. A Mérőpohár No. 15. tájától kezdve egyre nehezebb viszonyban maradni a stilizációs nyelvi szinten túli kötetalkotó-alakító tényezőkkel, a kultúrsznobisztikus sallanggal. A Mérőpohár No. 27. környékén teljes lankadás áll(hat) be, pedig még négy dózis akkor is vár ránk. Nem ?henye és hunya? ez az írás, mint eddigi legzordabb kritikusa vélte, csupán egyelőre nem öltötte fel remélhető legautentikusabb, legarányosabb formáját ? ahogy ezt a szerző egy-két interjúban el is mondta: ?Tíz évig itt volt velem az anyag, s bár tudnék még vele dolgozni, elegem volt belőle. El kell engedni egyszer. Ha monodrámává lesz, úgy néz ki, lesz, méghozzá Csuja Imrével, akkor hozzányúlok újból??
Jelenleg Az étkezés ártalmasságáról regénynek túlterhelten monodrámás, monodrámának viszont túlsúlyosan regényes. Valamennyi fejezete nagy golyóbis, az egész mégsem akkora löket, mint a részek összegeződése alapján lehetne. Nem feltétlenül írástechnikai anorexia, karakterszám-soványító bulimia szabadíthatja meg egyik műfaj plusz tízkilóitól, salakjától a másikat (hiszen az egyik szövegalak csak a másik felől nézve amorful túlgömbölyödött). De amennyiben a prózai változat megjelenése után a színpadi szöveglét a cél, bizonyára el kell tűnődni: miként vihető át a nyomtatott változatban feltételezett hallgatóság állandó, provokáló szólongatása a tényleges publikum folyamatos megszólításába? Hogyan viseli el majd a színrevitel a regény olvastán könnyűszerrel elképzelhető ?művházmargitka? (az ismeretterjesztő sóder házigazdája) egzecíroztatását, s még inkább a menedzser (?), élettárs (?), a textus számára szintén csak nyelvtani konglomerátum nőalak, Ilike letámadását?
Fibinger fitneszfilója ugyanúgy tartogat még fogyásológiai meglepetéseket, ahogy a Parti Nagy Lajos teremtette Dumpf Endrétől is várjuk az Őszológiai gyakorlatok folytatását.
