A csütörtöki matiné felemásra sikerült. Carissimi Vanitatum vanitas című motettájának legérdekesebb része a kísérete volt, Thomas Dunford lanton, Julien Leonard viola da gambán és egy ismeretlen kolumbiai zenész (nevét egyik műsorfüzet sem tartalmazza) teorbán játszott. Ruby Hughes ekkor nyújtotta az eddigi legjobb teljesítményt. Catherine Watson hangja dúsabb, teltebb, de a kiváló angol barokk iskola mindkettejükön érződik és együtt meseszépen szólnak. Minderről a koncert második részében kissé túlméretezve is meggyőződhettünk. Ekkor egy mintegy negyvenperces Couperin-mű tette próbára a hallgatók türelmét. A Leçons de tén?bres, azaz Sötétzsolozsma a füzettel írtakban ellentétben Nagyszerdán hangzott el, nevét onnan kapta, hogy 15 gyertyát gyújtottak a templomban, amit sorra elfújtak, miközben Jeremiás siralmait elmondták. Aki idegenkedik a barokktól, az ettől a műtől biztosan nem kapott kedvet hozzá. A francia barokk egyébként is kevésbé szórakoztató, mint az olasz vagy akár a német, vájtfülűeknek való. Meg lehetett volna húzni a szopránszólókat, és megtartani a duetteket, vagy egy másik darabot választani.
Szerencsére a sokszínű programba más is belefért. Boldog kikapcsolódásként élte meg az esti koncerten az előző napokon kemény zenei kiképzésen átesett közönség a csodálatos argentin José Gallardo zongoraművész argentin tangókból összeállított csokrát, alig akarták a színpadról leengedni, mint ahogy őt és Banda Ádámot is, amikor Hubay Carmen-fantáziáját adták elő. A darab igazán hatásvadász, de Banda elkápráztatta a közönséget virtuóz hegedűjátékával. Mintaszerű volt Bieri, Martynek és Gallardo triója. Így kell Mozartot játszani: végtelenül könnyedén és játékosan, de nem vágtázva. (A Kegelstatt triót egyébként Mozart kuglizás közben szerezte, a név tekepályát jelent németül). Remek volt Alekszej Ogrincsuk és Frankl Péter duója is Schumann három románcában, mint a végig pompás Lakatos György fagottművész, ezúttal Beethoven fúvós szextettjében (a kiváló Reto Bieri, Horia, Dumitrache, Zempléni Szabolcs, Chezy Nir, Tót Sára Rebeka mellett). Minden hátralévő produkcióról nem számolok be, hiszen valamennyi művészről többször esett már szó, nagy meglepetést nem okoztak. 20-án délután Josef Hassid ukrán hegedűművészre emlékeztek egy pompás hangulatú, szinte csupa ráadásszámból álló műsorral. A záró koncert azonban nem ez volt, arra éjjel 11-kor, a tűzijáték befejezte után került sor. Szívet melengető látványként ekkor is hosszú sorok kígyóztak, hogy bejussanak a koncertre. Mendelssohn 13 évesen írt, gyengécske d-moll hegedűversenyének szólóját Alina Ibragimova játszotta fergetegesen, aki egyébként csak a hangulat kedvéért maradt végig a fesztiválon, hiszen már napokkal ezelőtt befejezte programját. Ez is mutatja a fesztivál elsöprően jó hangulatát, a művészek egymás iránti megbecsülését. Brahms G-dúr vonósötöse zárta a fesztivált. Ezt némiképp sajnáltam, ide vidámabb darabot képzeltem, éjfélkor, 9 nap után inkább Brahms táncaival vagy régi magyar táncokkal zártam volna az eseményeket. A hangulat azonban így is fergeteges volt.
Ami feltűnt, az Haydn teljes hiánya volt, noha ő a kamarazenélés nagymestere. Tetszett a műsorok színessége, az új műfajok megjelenése: a kantáta, a zsidó dalok, a tánc és a tánczene is, és, nem győzöm elégszer mondani: a produkciók kiemelkedően magas színvonala, a városvezetés támogatása és a publikum lelkesedése.
Nem kerülhetem meg azonban, hogy a tényleg elsőrangú, egészen különleges színvonalú és hangulatú fesztivál leggyengébb pontjáról említést ne tegyek, és ez az írásos anyag, ahol szemben a zenei produkciók kiemelkedő profizmusával, a legteljesebb káosz és igénytelenség uralkodott. Csak azért nem felejtkezem el erről, mert egyrészt méltatlan a zenei szempontból kifogástalan eseménysorhoz, másrészt mert számtalan hozzáértő zenész, magyar és külföldi szakújságíró, zenetörténész vett részt a fesztiválon, akik előtt egyszerűen blamázs az, ami a műsorfüzetekben megjelent. Ők egymásnak mutogatták hitetlenkedve a hibákat. Íme: van egy kis ingyenes füzetke a programmal és a szereplőkkel, mely egy korábbi stádiumot őriz, és van egy méregdrága műnyomópapírra nyomott album, amelyben javarészt már a változásokat is feltüntették, ez 1500 forint. Egy dolog, hogy ez utóbbi aránytalanul drága, emiatt kevesen vették meg, és nem így lenne, ha jó kis környezetvédő újrahasznosított papíron lenne, ha nem lenne fél kiló, ha nem esne szét napok alatt és nem lenne A4-es méret, amelyet nem lehet zsebre vágni vagy betenni a ridikülbe. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy a fesztiválhoz méltatlan hibák tömkelegével van tele mindkét kiadvány, a helyesírásiaktól a zeneieken, tartalmiakon, szerkesztésieken át a stílusbeliig. Bartok Bela-t írni, a zeneszerző keresztnevét téveszteni, a művész nevében hibázni vagy a mű címét rontani, egyetlen duóból válogatást előadni, egy szövegen belül többféleképpen írni ugyanazt a nevet, a határozott névelőkről elfeledkezni, Kulkából hallhatatlan művészt, a csembalóból csemballót csinálni, ezek csak kiragadott példák a számtalanból. Emellett a közreműködők egy részéről szerepel csak életrajz, amelyek terjedelme is teljesen aránytalan: van, akiről pár sor szól, másokról másfél-két hasáb. Kocsis Zoltánról vagy Perényi Miklósról nem adnék, de ha már igen, az nem lenne harmada mondjuk a 19 éves növendékének. Ez nemcsak szerkesztés, de mértéktartás és ízlés kérdése is. Nem kellene teljes műismertető, de hasznosak lennének a tételek, így nem kellene közbetapsolástól tartani, ami nem egyszer megtörtént. Egyszóval: szerényebb külsővel, ám hozzáértő szakíróval, szaklektorral, korrektorral kellene nekivágni a következő fesztiválnak.
De mindez csak apró homokszem az amúgy olajozott gépezetben. Olyan makula, amelyet érdemes kijavítani, hogy a 3. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál makulátlan legyen.
