Mark Kozelek a kortárs amerikai dalszerzők között magasan jegyzett név: még a ’80-as évek végén tűnt fel indie-folkos zenekarával, a Red House Paintersszel, amellyel egészen 2001-ig adtak ki lemezeket. Az időközben rájuk ragadt hangzatos slowcore és sadcore címkék mögött egy erős szövegszerzői attitűdöt képviselő stílusegyveleg állt. Ebből hol visszafogottabb, akusztikus hangszerelésű dalok gurultak ki, hol pedig elektromos gitárral megtámogatott, álomszerű lebegést hozó szerzemények íródtak, amelyek néha a shoegaze partvonaláig is elmerészkedtek.
2002-ben, a zenekar feloszlása után Kozelek két korábbi zenésztársával indította útjára a Sun Kil Moont, mely projekt állandó tagjaként egyedül ő maradt meg. Az alaprecepten nem sokat változtatott, maradtak a melankolikus és történetmesélős dalok, és láthatóan az ötletzsák sem ürült ki: 2003-tól 2010-ig három nagylemezt írt, a 2010-es években pedig kis ráhagyással évente adott ki albumokat. A stíluspalettát ugyanakkor időről időre meg tudta újítani, elsősorban a más előadókkal való kollabok révén. Ezek közül a legfontosabb a 2016-os, a Jesu nevű brit metálbandával közösen készített lemeze volt.
Hogy hogyan kereszteljék el a dalsort, azon bizonyára nem sokat ültek: Sun Kil Moon and Amoeba lett az album címe. De vajon mi születhetett ebből a több szempontból is rendhagyó együttállásból?
A feloszlás széléről a stúdióba
A 2010-ben a budapesti klubszcénában felbukkant Amoeba eleinte főleg improvizatív koncerteket adott, az akkor még jobbára rétegérdeklődéssel bíró jazz-funk-hiphop stílushármasának jegyében. Időközben több magyar zenésszel is jó kapcsolatba kerültek, így például együttműködtek Senával, Berger Dalmával és Akkezdet Phiaival is.
2015-ben Keep the Funk Alive címmel foglalták össze az addigi daltermést. Nevéhez hűen az album hozta a bólogatásra ösztönző basszusmeneteket, néhol nyakatekert, de egyébként jól táncolható beateket, mindeközben stúdiókörülmények között is megtartottak a szerzemények egy jellegzetes szabadzene-ízt. Ez utóbbi vonástól valamelyest eltávolodott a koncepciózusabb /ˈdɪskəʊ/, amelyet hat évvel később hozott ki a formáció – az anyagról akkor a zenekar vezetőjével, Sabák Péterrel is beszélgettünk.
Az Amoeba működése annyiban sajátos, hogy – mint az a kiadványok tartalmából és számából is kitűnik – alapvetően koncertzenekarként van jelen másfél évtizede a magyar könnyűzenei porondon. Bár ez a fajta hozzáállás kétségkívül nagy szabadságot adhat, megvannak az árnyoldalai is: a zenészek szükségszerűen más projektekből is részt vállalnak, amelyek között a figyelmük elaprózódhat, de a kollektíva átesett már tagcseréken, sőt a feloszlás is szóba került köztük az utóbbi időszakban.
Ugyanakkor ahhoz, hogy egy amerikai dalszerző mellett kössenek ki, és vele készítsék el harmadik nagylemezüket, épp ez az attitűd – és a széttartás krízise – segítette hozzá őket. Történt ugyanis, hogy Kozelek 2022-ben Budapesten koncertezett a Magyar Zene Házában, amelyre az Amoeba (és a Jazzbois) tagja, Molnár Bencze is beugrott billentyűn játszani. (Megjegyzendő, hogy a Sun Kil Moon ekkoriban épp karrierjének újjáépítésére kényszerült, miután a dalszerzőt 2020-ban szexuális visszaélésekkel vádolták meg, aminek következtében több koncertjét is lemondták.) Kozeleknek annyira tetszett a játéka, hogy elhívta őt a törökbálinti Supersize stúdióba, hogy alkossanak együtt valamit, amely alkalomra végül az épp feloszlás szélére került zenekar is Molnárral tartott.
Az elegáns basszustól a dalszerzői alázatig
A közös munkából végül megszületett az album, ami az Amoebát újra összerántotta, Kozelek magyarországi kiruccanását pedig produktív alkotói utazássá fordította. Érdekes belegondolni, hogy pusztán a szerencsének – meg persze az alkotói kapcsolati hálónak – köszönhető az az összjáték, amelynek a 47 perces dalsorban fültanúi lehetünk:
Az egész albumot áthatja az úton levés életérzése: egyszerre van jelen a kötetlenség dinamizmusa és az állandó változáson való komótos merengés. Ennek megjelenítésében az amerikai dalszerző és a magyar csapat páratlan párost alkot. Kozelek már-már dokumentációs igénnyel írt, de a valós részleteket fiktív keretbe helyező szövegeiben összemosódnak a tengerentúli emlékek és az Európában szerzett friss élmények. Az Amoeba ehhez hol pattogó ritmust (Today), hol pedig lírai jazzes-soulos fúziót (Mindy) hoz.
A Mindy esetében külön említést érdemel a dal utolsó harmadában kibontakozó szintetizátorszóló, amely az elemelkedett, egyszerű refrént a földön tartja, elkerülve azt, hogy a zárlatban szirupos giccsé fokozódjon a Mindy, I love you, Mindy frázis ismétlése. Az ehhez hasonló finom zenei megoldások tömkelegét fedezhetjük fel az albumon, a részleteket valamivel messzebbről szemlélve viszont további két pozitívumra érdemes kitérni a lemezzel kapcsolatban.
Az instrumentális könnyűzenében utazó zenekaroknál mindig érdemes figyelmet fordítani hallgatóként arra, hogy a stúdiófelvételeken hogyan gravitálnak a dalok a vezető hangszeres zenész felé. Az Amoeba eddig kiadott anyagait összevetve hallható, hogy ezen az albumon sikerült igazán megtalálnia Sabáknak a stílusukhoz illeszkedő arányokat. A basszustémák különösebb bonyolítás nélkül, letisztult formájukban, laza eleganciával képesek hangsúlyos szerepbe kerülni, nem leuralva, hanem nyomvonalon tartva a zenészek játékát.
Hogy ez az egyensúly minek köszönhető, arra lehetséges válasszal szolgálhat a másik fontos tanulság: az Amoebának nagyon jól áll a kollaboráció egy olyan határozott alkotói víziókkal és szabályokkal rendelkező énekes-dalszerzővel, mint Kozelek. Ebben persze az is fontos tényező, hogy ő nem „frontemberként” állt neki a projektnek.
A tagok pedig jól hallhatóan együtt rezonáltak vele: egészen máshogyan fogtak neki az ötletelésnek és a kivitelezésnek, tudva, hogy később „énekelhetővé” kell tenniük a dalokat. Ugyanakkor ezen a szerepkörön nem merészkedett túl Kozelek, a zenekart minden szerzemény esetében egyenrangú alkotótársaként kezelte, ez pedig a végeredményben is megmutatkozik. Egy pillanatig sem merül fel, hogy egy egyéni elképzelésből kiinduló amerikai szólóprojektet hallanánk, amihez sessionzenekarként alkalmi jelleggel odacsapódott egy magyar zenészgárda.
Sokkal inkább az tűnik ki, hogy a hangszer-ének-egyensúly megtalálásával mindenki nyert. A terjedelmes Sun Kil Moon-életmű a többi darabjától jól elkülönülő, sajátos atmoszférájú és zenéjében kiemelkedően jól összerakott albummal gazdagodott. Az Amoeba pedig kiadta eddigi legjobb lemezét, amelyen a zenekar bemutatta, hogyan érdemes egy instrumentális zenekarnak nekivágnia a közös munkának egy markáns stílusú dalszerzővel. Innentől pedig bízzunk benne, hogy nem egyszeri együttállás volt ez a Sun Kil Moon és az Amoeba részéről, és lesz folytatása a kivételesen jónak ígérkező alkotói kapcsolatnak.
