Süveg Márk Saiid: Begyűrűzött a magyar zeneiparba az, ami már húsz éve is ciki volt Amerikában

Popkult

Idén ősszel nyolcrészes dokumentumfilm-sorozatként tér vissza a McDonald’s Budapest Open Mic HipHop Talents – röviden: BOM. A tehetségkutatóra 260 fő jelentkezett, akik közül mindössze huszonnégyen vehettek részt a műsor forgatásán. A versenyzők egy mentorációs programban mérették meg magukat a kamerák előtt, az élő döntőn pedig október 18-án vesznek részt az Akváriumban. A mentorok közül Süveg Márkkal, azaz Saiiddal beszélgettünk hajtóerőről, önazonosságról és rapháborúkról.

Miként zajlott a BOM idei válogatója?

Idén kiegészült a stáb egy mentorcsapattal, amit Ganxsta Zolee, Gege, Co Lee és én alkottam. Elsőként a kapott bemutatkozó anyagokon – mini videókon, hanganyagokon, videóklipeken – keresztül találkoztunk a jelentkezőkkel, akik közül négy városban – Veszprémben, Budapesten, Miskolcon és Pécsett – élőben megrendezett mustrán választottuk ki a saját versenyzőinket. Ők a későbbiek folyamán egyéni és közös feladatokat kaptak, amelyek megoldásába időnként minket, mentorokat is bevontak. Mély vízbe dobtak minket a műsorkészítők, menet közben kaptuk meg az információkat a feladatok és a történések kapcsán. A feladatmegoldásokat követően a zsűri döntésétől függött, hogy továbbjutnak-e a versenyzők.

Milyen volt az általad mentorált társaság?

A hatfős csoportban egyaránt volt egyéni előadó és csapat. Nyitottan, stílust és műfajt érintő prekoncepciók nélkül álltam hozzájuk, és mindennél többre értékeltem az önazonosságukat, a személyiségük egyedi megvillanásait. Nagyon jó társaság gyűlt össze. A forgatás véget ért, de tartjuk a kapcsolatot.

Mi motivált mentorként?

Az, hogy segítsem a versenyzőket az önazonosságuk kibontakoztatásában és az értékeik felszínre hozásában. Tanácsokat adtam nekik a pragmatikus fellépéssel és szövegírással kapcsolatban, és felhívtam a figyelmüket arra, hogy ők nem egymás ellenfelei, hanem egy jó közösség.

Arra ösztönöztem őket, hogy „egyben legyünk, ne csak együtt” – ahogy a közös dalunk refrénjében is mondom.

Miként vált közösségépítővé és személyiségfejlesztővé a műsor?

Részben a műsor felépítésének köszönhetően. Segítette az együttműködést, hogy a mentorokat és a versenyzőket összezárták a feladatmegoldások idejére. Amikor szövegírás során azt láttam, hogy a srácok elkészültek a feladattal, és már javában gyakorolják a mondataikat a terem különböző pontjain, szóltam nekik, hogy toljuk félre az asztalokat és a székeket, és álljunk körbe. A körben mindenki látott mindenkit, ahogy az utcákon és parkolókban összeverődő freestyle arcok is szokták. Ebből rendszeresen örömrappelések alakultak ki. A stáb is láthatott egy ilyet az egyik kiesős nap estéjén, amikor már minden más versenyző hazament.

A csapatom kiesett és még versenyben lévő tagjai ott maradtak a helyszínen, és együtt rappeltek tét nélkül, a saját szórakoztatásukra. Megmutatkozott a zsigeri rappelni akarás és tudás. Kikerekedett szemmel nézte a stáb, hogy milyen erős ez a brigád – ekkor voltam a legbüszkébb. Korábban felszínes dumának tartottam azt, amikor a mentorok a gyerekeikként hivatkoznak a versenyzőikre, de már abszolút értem őket. Mindannyian közel kerültek hozzám, szinte tényleg a gyermekeim lettek. Minden kiesőt megsirattam, az viszont örömmel tölt el, hogy lényegében azóta is egyben van a csapat.

Előadóként hogyan tudod elkerülni a megfelelési kényszert és megtartani az önazonosságod?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez könnyű feladat. Nem mindig ment kristálytisztán. Voltak vívódásaim, de ezeket nem jelenítettem meg a produktumaimban, így nem tudott róluk a külvilág. Az interjúkat nézve és autobiográfiákat olvasgatva azt figyeltem meg, hogy azok váltak világhírű zenészekké, akik nem akartak megfelelni a közönségnek.

A Beatles, a Rolling Stones és a Nirvana is újat és önazonosat alkotott, és így vált világhírűvé. A közönség magától jön, ha az előadó jó zenét csinál.

Ezért is örültem, hogy a mentorált csapatom nem törekedett a zsűri lenyűgözésére, hanem a maga örömére rappelt. Ha egy előadó a közönségnek akar megfelelni, akkor ördögi körbe kerül. Hiszen algoritmusok által vezérelt a zeneipar, és így a zenefogyasztás is. Ha felkap a rendszer egy előadót, akkor sokan őt kezdik el utánozni. Nagyon sok hasonló előadó és zene jön létre, a sémától eltérő individuumok pedig furcsának tűnnek és emiatt lemorzsolódhatnak.

Aki mégis a felszínen marad, örök érvényű és maradandó dolgot hozhat létre – erre jó példa az átlagtól abszolút eltérő Kendrick Lamar, aki irgalmatlan nagy királynak van kikiáltva Amerikában. Nem csupán azért nagy király, mert szembemegy a fősodorral, hanem azért, mert végtelenül önazonos a csávó. Teljesen őszinte és megfelelési kényszertől mentes, így könnyen kapcsolódnak vele az emberek. Olyan erős ihletből születik a zenéje, hogy képes átkapcsolni a relét a hallgató fejében.

A közelmúltban volt egy rapháború közte és Drake között, és ha megkérdeznénk száz embert a zeneiparból, hogy ki mellett áll, kilencvenkilenc Kendricket mondaná.

A rapháborúk az ellenfél tetteinek felhánytorgatásáról szólnak, és Kendricken egyszerűen nincs fogás. Ráadásul különleges zenei értéket képvisel.

Magyarországon mennyire van kultúrája a rapháborúknak? A BOM hiphop-tehetségkutatóban előfordulhat ilyen jelenség?

Itthon elég béna kultúrája van az olyan jellegű rapháborúknak, amik során dalokban üzengetnek egymásnak az előadók. A versenyben természetesen megjelent feladatként a rappárbaj, hiszen ez a műfaj egyik sajátossága. Nem értettem egyet a szervezés módjával, a zsűri értékelési szempontjaival és nyertesválasztásaival – ez utóbbival maguk a résztvevők sem értettek egyet az esetek többségében. A nyertesek több alkalommal is elnézést kértek attól, aki velük szemben kiesett, mert érezték és hallották, hogy jobb volt náluk. Erős a gyanúm, hogy a zsűri több tagja sosem látott valódi párbajt. Akárhogy is, a versenyzőim úgy rappeltek, hogy Kendrickhez hasonlóan nem volt rajtuk fogás az önazonosságuk miatt, így emelt fővel tudtak kiesni.

Mi a különbség a rap, a slam, a freestyle és a spoken word között, és a versenyen melyik előadásmód volt a jellemző?

A versenyben mindenki rappelt, egy páran énekelgettek. A rap szövege rímbe van szedve, és van hozzá dobszó vagy akár összetettebb zenei aláfestés. A slam kifejezetten versenyműfaj. Zene helyett maga a verseny adja a keretét, a szöveg nem feltétlenül van rímbe szedve, lehet próza és szabadvers is, tilos kelléket használni.  A spoken word – azaz „beszélt szó” – szövegére ugyanez jellemző, de az nem versenyműfaj. Lehet alatta zene, akár dalra is fakadhat az előadó, és bármilyen kelléket használhat. A klasszikus értelemben vett freestyle rap szövegét a helyszínen találja ki a rapper, aki gyakran a helyszíni környezetből merít ihletet, és a szövegét minél fifikásabban, rímekbe szedve fogalmazza meg.

A freestyle rap teljesen oldott, blokk- és félelemmentes, felszabadult elmeállapotot igényel, ami engedi, hogy bármilyen mondanivaló kibuggyanjon a rapper tudatának akár legmélyéről.

Én sosem voltam képes hosszú ideig – négy-nyolc sor megfogalmazásán túl – így rappelni élőben annak ellenére, hogy freestyle módon – szabad asszociációsan, gyorsan – írom a szövegeimet. Kevés MC tud egyaránt jól freesyle-ozni és szöveget írni, mert a kettő teljesen más agyi állapotot igényel. A legtöbb freestyle MC nem tud jól írni, a jó írók pedig félnek attól, hogy nem lesz elég jó az a szöveg, amit élőben, hasraütésszerűen kitalálnak. Ez a félelem blokkolja őket, és így predesztinálja, hogy valóban elbukjanak freestyle-ozás közben.

A BOM-os mentorált csapatomban vannak olyan kivételes tehetségek, akik mindkettőt ügyesen csinálják. Többször meg is könnyeztem, amit műveltek, nagyon büszke vagyok rájuk. A hazai zeneiparban Busa Pista például olyan kivételes tehetség, aki akár két hétig képes egyhuzamban és jól freestyle-ozni, ugyanakkor a leírt szövegei is jók, Kemény Zsófi pedig könyveket ír a slammelés mellett.

Miként tudod alkotóként, előadóként és buddhista szellemiségű emberként egyaránt megélni az önazonosságot?

Sokat dolgoztam magamon, így stabil és közvetlen kapcsolatba kerültem azzal a forrással, amiből testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt meríteni tudok. Ezáltal magabiztosan tudom, mi a helyes és önazonos számomra. Például a fellépések már nem feltétlen önazonosak. Nem a családom miatt csökkentettem a számukat, hanem mert tudom, hogy kiöregedtem a dologból. Más hasonló helyzetben lévő előadókkal szemben örömmel nézem, hogy a fiatalok átvették a helyem – éppúgy, ahogy annak idején én is átvettem másoktól. Mindig igyekeztem összefüggésekben látni a dolgokat, és értelmezem is a történéseket. Tudom, hogy ha szeretnék ott lenni a jövő évi fesztiválok fellépői között, új dalok formájában kéne kiadnom mindazt, ami érlelődik bennem. Viszont tudom, hogy

akkor vagyok önazonos a szövegeimben, ha felvetek bennük egy problémát és tálcán kínálom a bennem már megfogalmazódott megoldást.

A jelenleg foglalkoztató témák kapcsán még nincs konklúzióm, így nem tudom prezentálni őket. Türelmesen és magabiztosan várok, és akkor sem dől össze a világom, ha nem születnek meg az új dalok. Nagyon sajnálom azokat az előadókat, akik kínkeservesen próbálnak visszakapaszkodni egy korábbi pozíciójukba. Előfordul, hogy fellépek ötven-száz ember előtt, és nem vágyom többre. Ekkora közönség előtt állva is eszméletlen boldog vagyok, és ugyanolyan jól érzem magam a színpadon, mint amikor hatezren voltak a koncerten. Ez annak köszönhető, hogy sosem kötöttem kompromisszumot és sosem éltem meg felhajtóerőként a megfelelési kényszert. Azt és akkor csináltam, amit és amikor jónak éreztem.

Závada Peti is így működött, amikor az Akkezdet Phiai nevű formációnkkal alkottunk, ezért is telt el hét év két albumunk között. A második lemezünk után tíz év telt el, míg csináltam egy mixtape-et, szólóalbumot pedig azóta se készítettem, hiába vagyok lassan huszonöt éve vagyok színpadon – viszont fogok. Már készül, és amint megvan a központi témáját érintő konklúzió, megjelentetem. A kezemben van a csúzli, évek óta húzom, de még formálódik a kő, amit bele szeretnék tenni. Ha meglesz a kő, ellövöm, és meneküljön, ki merre lát! (nevet)

Hogyan egészíti ki a művészeted a szellemiséged?

Már pályakezdő, fiatal alkotóként eldöntöttem, hogy a tinédzsereknek fogok írni. Huszonöt évesen azt gondoltam, hogy mindent tudok a világról, aztán harmincévesen – amikor már sokkal többet tudtam – kinevettem a korábbi énem. Egy idő után rájöttem, hogy felesleges azt gondolnom, hogy mindent tudok, mert valójában fogalmam sincs semmiről. Tudok valamit, ezzel menetelek előre, és ez rendben van így. Nem érdekelnek a kortársaim, nem hozzájuk akarok beszélni. A tinédzserkori elmeállapotra irányul a fókuszom, a fiatalokhoz akarok szólni – ez az egyetlen keret, amibe hajlandó vagyok bezárni magam.

Igyekszem összekötni a tinédzser énem a mostanival a kollektív tudatalattin keresztül, hogy abból kapni és adni egyaránt tudjak. Ez kifejezetten jó módszernek bizonyul, mert hatékonyabban tudom megszólítani a tizenéveseket a zenén keresztül, mint egy beszélgetés során. Ez a módszer segít a pixisemben maradni. Harminc év távlatából látom, mennyivel nyitottabb vagyok most, mint 15-16 éves koromban, és a nyílás az, amiben támogatni akarom a fiatalokat. Szeretném átadni mindazt a tudatnyitó gyöngyszemet, amit zenészektől, az idősebbektől vagy könyvektől, meditatív állapotoktól kaptam. Viszont akkor sem akarok komolykodó szöveget írni, ha esetleg tudást vagy bölcseletet fogalmazok meg.

Fontosnak érzem a provokátori hangvételt.

Mit gondolsz, miről érdemes beszélned a nekik írt szövegeidben?

Még nem forrt ki bennem az új szövegeim mondanivalója. Arról mindenképp szeretnék beszélni, hogy mi az, amiről nem kéne szót ejteni, ugyanis mérges vagyok. Begyűrűzött a magyar zeneiparba az, ami már húsz éve is ciki volt Amerikában. Olyan témákról beszélnek a srácok, amikről nem kéne, ráadásul nagyon kellemetlen módon teszik. Erről eszembe jut a Gyűlölet című film – onnan van az előadói nevem. Az egyik jelenetben arról beszél a Vincent nevű karakter, hogy csinálnia kéne valami olyasmit, amitől a társaihoz hasonlóan végre ő is börtönbe kerülhet. Erre az okos, Hubert nevű karakter megpróbálja észhez téríteni.

Egy-két éve azt látom, hogy tinédzserek tízezrei éppígy kezelik menő dologként a bűnözést és a szétcsúszást. Konkrét példa is van rá: megtörtént, hogy a fiatalok tízezrei támogató pólókban szurkoltak egy olyan ember szabadulásáért, aki kábítószert árult gyerekeknek. Nem vagyok prűd és álszent, mi se voltunk szentek annak idején, de nagyon durva, ami most folyik. Szoktam beszélni 15-16 évesekkel, a közelmúltban pedig egy 11 éves barátommal beszélgettem ezekről órákon át. Elmondta, mi történik az iskolában, és ahogy hallgattam, azt éreztem, hogy leszakad a pofám.

A zenének olyan nagy hatású ereje van, ami mellett nem lehet elmenni.

Tudom, hogy az imént említett kábítószerárus sztori nagyrészt a zenének köszönhető. Azt is tudom, hogy ezért nem fognak felelősséget vállalni a 18-19 éves előadók, akik nagyon élvezik, hogy rock and roll életérzésben vannak, és azt gondolják, hogy célszerű bemenni egy kicsit a „böribe”, mert akkor talán „igaziak” lesznek, meg jobban fognak tudni csajozni utána – vagy ki tudja, miért érzik menőnek ezt. Annak idején mi is írtunk hasonló dolgokról, de nem a maira jellemző formában. Anélkül számoltunk be egy létező jelenségről, hogy bármilyen jelzőt elé tettünk volna. Ugyanakkor, hozzáteszem: nem is haragudhatok ezekre az előadókra, mert ha most 18-20 éves lennék a mai társadalomban, talán én is azt csinálnám, amit ők. Bár kétlem, de ki tudja?

Miként tudsz laza rapperként karakterazonosan, hitelesen és hatékonyan átadni mélyreható, komoly gondolatokat?

Nagy felelősségérzettel, hiszen kevesen vagyunk ilyen pozícióban. Kevés olyan veterán előadó van, akit nem röhögnek ki, ha ilyesmiről beszél, sőt figyelnek rá. A Telex After interjúiban tízből kilenc előadó azt mondja, hogy Akkezdet Phiai hatására, azaz a mi hatásunkra kezdte a pályát, vagy azt hallgatta legtöbbet, az inspirálta. Nemcsak a hiphopelőadók mondják ezt, hanem például Rév Marcell operatőr és az alternatív rockzenét játszó Elefánt frontembere, Szendrői Csabi is.

Szeretném azt gondolni, hogy ha mondok valamit, akkor annak súlya van. Ha bemegy egy tisztelt öreg a háborgó fiatalokkal teli szobába, akkor talán elcsendesedik a társaság, és figyelni kezd rá. Lehet, hogy beletörik a bicskám a feladatba, és ha így lesz, kénytelen leszek elfogadni. De szeretném azt gondolni, hogy ha a mai zenészekre és véleményvezérekre is tudok úgy hatni – ma már akár egyfajta apaképként –, ahogy annak idején a többiekre, javulhat a helyzet. Nem szidalmazó jelleggel szeretnék szólni hozzájuk, hanem úgy, ahogy egy apának beszélnie kell a gyerekével: okosan.

Ha egy szülő tilt valamit, akkor csak azért is megcsinálja a gyerek. Azonban, ha kicsit is sikerül elgondolkodtatnom őket, akkor talán egészséges kommunikáció indul a témáról, aminek az eredménye változás lesz. Ehhez adóra és vevőre egyaránt szükség van. Nem tudom, hogyan reagálnak majd rám, az „öregre”, ha belépek közéjük, de már annak is örülök, hogy kulcsom van a felfordulással teli tiniszobához, és bemehetek oda. Ha a fiatalok tízezreihez szóló előadók ráeszmélnek a pozitív hatáskeltés örömére, akkor elképesztően szép dolgokat süthetnek ki. A világ nagy tanítói közül sokaknak óriási mélységen kellett keresztülmenni ahhoz, hogy a felemelkedésüket követően hitelesen tudjanak beszélni az embereknek a jóról és rosszról. Tehát a jelenlegi helyzet nagy lehetőség nekem arra, hogy adjak valamit azoknak a fiataloknak, akik életük hátralévő részében további sok-sok embernek tudnak majd rengeteget adni.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu