A hazai bemutatója idején már öt rangos, európai filmfesztivál nyolc díjával elismert alkotás a humánetológia mélyvizeibe ránt magával. Rendkívüli realizmusa, hitele, életszerűsége áll szemben a (látottak hatására igencsak ráerősítő) töredezettséggel, szaggatottsággal, a filmben húzódó szálak látszólagos széttartásával.
Östlund mozijában ott a skandináv drámahagyomány és ott a jelen, a ma, sőt, kicsikét (jellegéből adódóan) a holnap is. Egyetlen, viszonylag pozitív és számtalan semleges, de inkább ellenszenves, irritáló, szánalmas, veszélyes, gyáva figurát felvonultató, hektikus mozgókép-regényének elemei nem kerek egészek. Egy-egy kipattanó konfliktushelyzetet ábrázolnak az ember nevű emlősállat hétköznapjaiból, az azokra adott (zömmel rossz) válaszokat, elvarrás, lezárás, konzekvencia nincs.
Kerti ünnepséget látunk, megidézve a polgári Svédország miliőjét: a nagycsalád felelőtlen feje egy fel nem robbant party-rakétát babrál, s az arcon találja. Az idős úr nem hajlandó orvosnak megmutatni magát, a család tehetetlen, a meghitt-ostobácska-elegáns est zajlik tovább. Két babaképű, ribancnak öltözött gyereklány fényképezgeti önmagát erotikus pózokban, a gyerekszobában. Egy tanárnő szeme láttára idős férfi-kollégája tettleg bántalmaz egy nyughatatlan diákot egy csendes folyosószegletben. A felesége által elhagyott távolságibusz-sofőr mesél szinte kamaszlány kollégájának: a keservét-tébolyát nehezen visszatartó emberre egy busznyi utas életét bízták, s ő, adott helyzetben vissza is él ezzel. Röfögő kan-banda vonul el inni egy vidéki házba, ahol az egyik alfahím szexuálisan zaklatni kezdi egy társát. Bűnös tettek, rossz válaszok, rossz választások, elállított váltók az élet vasútisín-hálózatában. Az alapkonfliktusokat követő dilemmák, a hallgatás, a lapítás, a kivárás, a meghunyászkodás képei sorakoznak előttünk az olykor alig pár másodpercesre, máskor akár 3-4 percesre széttört, egymás után illesztett, pamutszálként összeszőtt történetekben.
Az Akaratlanul finom eszközökkel mutatja meg, hogyan találhatja magát az egyén, akár egyetlen apró gesztus, halk szó (vagy annak elmaradása) nyomán egy riasztóan megváltozott helyzetben, hogyan zuhan ki a süket, sötét, hideg űrbe. Hogy zárja ki, vagy éppen rántja magával egy adott közeg egy apró momentum hatására. Másfelől pedig láthatjuk, hogy bagatellizálódik el egy roppant jelentőségű fordulat, esemény, hogy marad észrevétlen az ordítóan nyilvánvaló, láthatatlan az evidens.
Minden értelemben szokatlan szögek, a kézikamerás felvételek (a Dogma-filmek hagyományait idéző) frissessége, drámai életszerűsége és a rendkívüli hitel adják e film elementáris hatását. Olykor szinte kukkolóknak érezhetjük magunkat: a gyerekek-kamaszok, s a felnőttek egymásra olykor megdöbbentően hasonlító, titkos, kegyetlen, bárgyú és veszélyes világa bontakozik ki apró szkeccsekben a szemünk előtt, teljes pompátlanságában.
A Ken Park, a Kölykök, a Gummo világát (is) láthatjuk itt viszont, s nem mondom, hogy skandinávban. Képzavarral élve: az egyedülálló dallamú svéd nyelvet leszámítva nem sok a "helyspecifikum" Östlund alkotásában. Sőt, elsőre egyenesen meglepőnek is tűnhet, hogy ez a film hol született. Az irigyelt jóléti állam, az ő példás iskolarendszerével, társadalmi igazságosságával az elmúlt hetekben többször is rosszhírlett, a címlapokra került mégis. A friss hírek mögött lappangó, feszítő bevándorlókrízis-tematika azonban Östlund filmjében (egy apró, szinte semleges momentumtól eltekintve) egyáltalán nem jelenik meg. A svéd belvilágban vagyunk. Az Európa legszigorúbban szabályozott alkoholforgalmával büszkélkedő országban, civilizációs nagyhatalomban.
A kallódás, a téboly, a tétlenség, a feleslegesség-élmény ellen azonban jogi eszközökkel sem lehet fellépni. A tökrészegen randalírozó gyereklányok, a barátjukon erőszakot tevő, jólszituált kanok, a diákverés mellett szótlanul elmenni képtelen pedagógust kiközösítő tanári kar rendkívüli, szinte dokumentarista hitelű képei sokkolják az embert. A mai magyar valót hasonló eszközökkel, hasonló kérlelhetetlenséggel feldolgozó filmet pedig - ha lenne ilyen - valószínű, túl se nagyon élnénk.
