A koronavírus járvány karanténba zárta a Műcsarnokban immár második alkalommal megrendezett képzőművészeti szalonkiállítást. Egyelőre csak kamera segítségével járhatjuk végig a termeket, s így kaphatunk valamiféle összképet az eleve bezárásra ítélve megnyílt szalonról. Csak hát kamerával nem láthatók a részletek, nem hat a művek testközelsége, anyaga, illata. A közelmúltban lehetővé tették azonban újságírók számára, hogy egyenkénti váltással személyesen is bejárhassák az új szalont. Mi is megnéztük.

Akik látták az előzőt négy évvel ezelőtt, emlékezhetnek Szurcsik József hatalmas festményére, amely az akkori kiállítás egyik legerősebb hatású, legsokatmondóbb darabja volt: öltönyös talpnyalók seregét ábrázolta, akik szinte gépesített rendben nyaldostak egy hatalmas cipőtalpat. Mindenki érthette, ahogy akarta. Mindez csak annyiban érdekes a jelenlegi szalon szempontjából, hogy a mostani anyagot Szurcsik József válogatta, mégpedig mindenféle művészi hozzáállásra nyitottan, bár azt nyilván alig remélhette, hogy azok is elfogadják majd a meghívást, akik évekkel ezelőtt deklarálták (vagy csak magukban fogadták meg), hogy a lábukat sem teszik be a Műcsarnokba, amíg  a  Magyar Művészeti Akadémia fenntartásában működik. Szurcsik a kiállítás címében szabadjátékot hirdetett, melyben nem a politikum, hanem a kvalitás volt a fontos.

A Szabadjátékok cím a kurátor számára azt is (sőt főleg azt) jelentette, hogy igyekezett teret adni az elmúlt négy év sokszínű képzőművészeti termésének, s annak műfaji, gondolati gazdagságát a legsokszínűbben felmutatni.

A termekben látható, több mint kétszáz művet összefüggéseiben értelmezni egy alig másfél órás séta nyomán nem egyszerű feladat. Ami első benyomásra mondható, de talán természetes is, erősebben érvényesül a szobrászati anyag, legalábbis azt vesszük észre, hogy rendre a szobrok, objektek azok, amelyek megállítanak. Már a nyitóterem is gazdag plasztikai anyagot kínál, új formavilágok mutatkoznak be és különös anyaghasználatok. 

A két esztendeje diplomázott Paráda Zoltán lapított férfiaktja a maga különös nézeteivel valami újfajta eleganciát hoz. Kovách Gergő, aki még a Műcsarnok szalon-korszaka előtt a 2012-es Mi a magyar? című kiállítás egyik legnépszerűbb alkotását, a lovát hallgató hun vezér ironikus szobrát alkotta két művésztársával (közülük Kotormán Norbert szintén kiállít most is), újabb korszakának klasszicizálóbb alkotásait mutatja be. A szekér című kisplasztikájában rodini gesztusokkal mozduló, félig mesei, félig modern karakterek (például egy punk frizurás kakas figura és társai) cipelnek egy négykerekű kocsit, és mozdulategyüttesük valamiféle mitologikus, szinte örök érvényű erőfeszítésben merevedik meg. Hatásuk, lendületük túlmutat a kisplasztikán.

Paráda Zoltán, Kovách Gergő és Szabó Menyhért szobrai

A klasszikus hagyományok megújításában egyébként több fiatal szobrász is jelentős eredményt ért el.

A 2017-ben diplomázott Ámmer Gergő mesteri tudással márványba faragott törpe hérosza, groteszk Hermésze fityiszt mutat a tökéletes antik emberi arányoknak, miközben a megformálás nagyon is az.

A két éve végzett Szabó Menyhért pedig máris jelentős sikereket ért el az általa alkalmazott torzítási technikával, amellyel klasszikus szoborarcokat lágyít és gyűr meg. A kiállításon is egy antik arcot láthatunk tőle – lágy és vékony gumianyagból, lógatva és csipeszekkel felfogatva.

Itt kell megemlékeznünk Polgár Botond mesteri tudással faragott klasszikus ihletésű szoboridézeteiről, amelyek közül az Éjtorzó látható, Michelangelo Az éj című szobrának élesen körbemetszett parafrázisa.

Egyébként sokszor élnek az idézet, a parafrázis, a kölcsönzés eszközével a kiállító festők is. Kósa János furcsa csavarral utal vissza a szalonra, ő ugyanis a XIX. századi, historista szalonfestészet ma oly alulértékelt formavilágát használja jelenkori üzenetek kifejezésére. The Accolade című képén Edmund Leighton egyik híres munkájának főalakját és Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése című képének térdelő címszereplőjét gyúrta egybe, értelmezte át mai műterembelső környezetben.

Elekes Károly ócskapiacokon, lomtalanításokon talált, ismeretlen portréfestményeket egészít ki és értelmez újra. Karácsonyi László Fragonard stílusában fest horrort, az izraeli születésű Ron Fischer Velazquez portréit idézi groteszk katonakarakterein, Pinczés József Böcklint gondolja újra, Könyv Kata El Greco Bűnbánó Magdolnáját tartja maga elé, és még Keserü Ilona absztrakt kompozícióján is idézetcetliket láthatunk nagy elődöktől és kortársaktól.

Ámmer Gergő szobra

De visszakanyarodva a szobrokhoz: szokatlan anyaghasználatuk miatt érdemel említést néhány olyan mű is, amelyet Szurcsik – nyilván nem véletlenül – a kiállítás teremsorának főtengelyében helyezett el, így szó szerint megkerülhetetlenek.

Fülöp Gábor Katicája az egyik. Az életnagyságú, szinte próbababa-szerű elnagyoltsággal kidolgozott, piros nőalak akkor lep meg, ha egészen közel hajolunk hozzá: katicabogár páncélok (legalábbis ezek hű utánzatai) borítják a mű egész felületét.

Fülöp Gábor Katica

Damien Hirst gyémánttal kirakott koponyájának távoli rokona. Itt a kiállításon pedig Benyovszky-Szűcs Domonkos hegyes festékpöttyök tízezreiből raszterszerűen építkező aktfestményével vonható párhuzamba.

A másik különleges szoborélmény BMZ, vagyis Baji Miklós Zoltán ember méretű blokktégla robotja. Látványában brutálisan erős, anyagában viszont nagyon is törékeny.

BMZ robotja

A tárlat kellős közepére egy fagolyókból, vagy inkább kisebb-nagyobb fa gyümölcsökből (barackokból?) formált térinstalláció került, Madaras Péter erdélyi művész munkája. Mintha a szalon tükre lenne ez az alkotás, amely egy fa lombkörében lepottyant megannyi gyümölcsre emlékeztet. Szurcsik József valamiféle galaxisként értelmezte a Facebookra feltett tárlatvezetőjében. A szellemes cím még tovább tágítja az értelmezési lehetőségeket, hisz az csak ennyi: …

Madaras Péter térinstallációja

Különös rokonságban áll vele a Jovánovics-tanítvány Cseh Lili Golyógurítója, amely közvetlenül mellé került. Egy fehér kredenc, polcain fehér edényekkel. Olvasható a mű antropomorf objektként is, hiszen ahogy az edények egymás fölé kerültek, valamiféle emberi struktúrát alkotnak. És a rendszer működik is, anyagcserére képes, azaz „etetni” lehet.  Erre a célra kihelyezett kis golyókkal, amelyek aztán az edények alján lévő lyukakon tálról tálra gurulnak, pottyannak lefelé, hogy legalul egy biliszerű bádogedényben landoljanak.

Meg kell emlékeznünk a kiállítás egyik fontos rendezőelvéről, az egymás mellé rendelő hasonlóságokról és különbözőségekről. Azaz, a művek hol a hasonló szemlélet, hol pedig épp az erős kontraszt kapcsán kerültek egymás szomszédságába. Egészen az első teremtől kezdve sokáig jól követhetjük például a párhuzamokat.

Nyilván ezen elvek miatt került egymás mellé Blaskó János bronz szőlőszeme mint keresztény jelkép és Rajcsók Attila lerágott almacsutkája, mint mondjuk a bűnbeesés szimbóluma. Vagy Csurgai Ferenc és Mata Attila konstruktív absztrakt szobrai. Csáji Attila és Bullás József op-artos ihletésű képei, Gál András és Nagy Zsófi barack/rózsaszín négyzetei, Nayg (sic!) István tépett vásznú festménye és Ernszt András tépett motívumai, Meyer Éva festett és Gilly Tamás szoborba öntött templomai, Farkas Ádám bronz Möbius-kompozíciója és Sallai Géza Oltalom című öntöttvasa, Jovián György Két alvó című festménye és Nemes Anna Belül alszik című, fekvő alakokat ábrázoló fekete-fehér képei, Halmi-Horváth István kristályhatású absztrakt festménye és Segesdi György Ritmus című plexikompozíciói, vagy Baranyai Levente, Végh Júlia és Barakonyi Zsombor ironikus, rendszerkritikus budapesti tájai és jelenetei.

Bukta Imre Apám romantikája eladó című festményét és Nyári István hiperrealista 2017 – Berlin, underground (U-ban) című vízióját a nagyon eltérő ecsethasználat és a nagyon eltérő tartalom (a faluszéli magyar valóság és a nagyváros álfuturista víziója) feszültségteremtő ellentéte mellett a festői, színes mesélés hasonlósága rendeli egymás szomszédságába.

És bár nem kerültek egymáshoz közel, de mégis, a közös jegyek, sőt a meghökkentő hasonlóság alapján láthatatlan erővonalakkal kötik össze a kiállítás termeit Mamikon Yengibarian és Deli Ágnes térben lebegő fekete felhői (utóbbi biciklibelsőből!), Prutkay Péter és Gombos Andrea gyerekjáték(szerű) figurái vagy Majoros Áron Zsolt Koncentráció és Lipkovics Péter Meditáció című, anyagukban egymástól nagyon elütő (vaslemez / agyag és fa) szobrai, amelyeknek fő formája itt is, ott is egy arcra boruló emberalak.

Az egyik oldalteremben mintha erősebben koncentrálódnának a női attribútumok. Itt látható a főfalon Rabóczky Judit A vágy titokzatos tárgya című, erőteljes, erotikus, hegesztettcsipkebugyi-sorozata, vele szemben pedig, mintegy kontrasztként Fürjesi Csaba régi katonai térképekre nyomtatott óriásprintje, egy Madonna tekintetű lányportré Csak hivatalos használatra! címmel.

Farkas Zsófi: Álmomban mindent lehet

Közöttük a terem közepén Farkas Zsófi Álmomban mindent lehet című, zavarba ejtő organikus absztrakt formái, azaz fényes, piros poliuretán „cseppei” avagy „buborékai”, amelyekről nem tudjuk megmondani, pontosan mik, de erős, erotikus töltetű, szangvinikus formák.

A tárlat többé-kevésbé jól követhető egészen a szentélytérig, ahol mintha elveszne a rendszer és végképp eluralkodik a műfaji kavalkád. Ide kerültek például a videómunkák: Felugossy László és Erőss István két videóinstallációja látható egymás mellett. Erőss videójának hangja a kiállítás alapzaja. Minden terembe elhallatszanak hatalmas, ütésszerű durranásai. Már jó előre kíváncsivá tesz bennünket ez a dübörgés: mi ez a hang? A végére kiderül: Erőss és egy ghánai kollégája egy szál alsóban egymással „párbajoznak”, szemben állva fehér port hintenek egymás testére, arcába, s minden dobást lövésszerű hanghatás kísér, erősít fel.

Itt láthatók továbbá Miklós Árpád különleges festményfilmjei.

Az itt felsorakozó számos technikai megoldás és vizuális koncepció között is felhívják magukra a figyelmet Szanyi Borbála lepedőszerűen „szárítókötélre” teregetett acélleplei, amelyeket finom, csipkeszerű azsúrozással tört át, s ezzel a macsó, férfias acélt is női anyaggá tudta formálni. Ugyanakkor Szabó Tamás Makuladegeneráció című, vegyes technikával készült képe éppen egy nagyon is női anyagot, a matyóhímzést használta fel egy art brut hatású portré elkészítéséhez (nyilván viccesen vissza is kacsintva a „te sem vagy egy matyóhímzés” mondásra).

Ilyesféle kikacsintásként tudjuk értelmezni a kurátor azon döntését, amellyel a Műcsarnok szentélyterének állandó berendezési tárgyként jelen lévő oltárépítményének legtetejére, tulajdonképpen az oltári szentség helyére Orosz Csaba Házon kívül című, fekete gumicsónak installációját helyezte, áldó kezeket tartva ezzel a kiállítás fölé, és furcsa értelmezési csavarral utalva a bent lévők és a kint lévők közötti viszonyra.