Kezdjük a sort Vermes Lajos sportoló, sportszervezővel, aki 1860-ban született Szabadkán gazdag földesúrként, akit azonban nem vonzott a vagyonszerzés gondolata, így Budapesten kezdte meg orvosi tanulmányait, de beszippantotta őt a sport világa. Visszatért szülővárosába, s testvéreivel, Bélával és Nándorral létrehozz két tornaegyletet, egyet gimnasztikára, a másikat atlétikára 1880-ban. Ő maga foglalkozott úszással, atlétikával, gimnasztikával, birkózással, vívással és kerékpározással is. Egyike volt a magyarországi legelső kerékpárosoknak. 1876-ban Nápolyba utazott, hogy Mürón Diszkoszvető szobráról „méretet vegyen” és elkészíttesse annak mását szabadkai öntödéjében, s ezzel egy időben egy olyan ötlete támadt, hogy megszervezné a Palicsi Olimpiai Játékokat. Hogy legyen hol megtartani a rendezvényt, saját palicsi gyümölcsösében helyezett el tornaszereket és elkészített egy tlétikai pályát is, valamit kiépítette Európa ezen részén az első kerékpárpályát is, ellipszis alakban, 500 méter hosszúságban, ami a Zárt Aréna nevet kapta, hiszen mindezt lelátókkal és ülőhelyekkel vette körbe. A pálya és a stadion mellett, a Palicsi-tó partján egyfajta olimpiai falut is létrehozott, itt a más településekről érkező versenyzők szálltak meg, mindennek a költségét ő maga állta. Ezek a Bagolyvár és a Lujza villa voltak, mindkettő a mai napig létező építmény. 1880. augusztus 26-án aztán el is indultak a Palicsi Olimpiai Játékok, az első verseny során mindössze három sportág szerepelt a listán, ezek a birkózás, a távolugrás és a súlylökés voltak, később növelte a sportágak számát, így gimnasztika, úszás, atlétika, boksz, birkózás, evezés, és kerékpározás is szerepelt a listán. A Palicsi Olimpiai Játékokat 1880 és 1914 között télen és nyáron is megszervezték, később az első világháború miatt ezek félbemaradtak.
Székely Tibor könyvei ott sorakoztak nagyszüleim könyvtárában. Csodálattal teli borzongással olvastam el a címet: A Pápuák szigetén, hisz tudtam ott emberevő törzsek élnek. Székely 1912-ben született Szepesszombaton, zsidó származású felfedező, eszperantista, író és világutazó. Apja állatorvos volt, és a család sokat költözött, először Csenére, majd 1922-ben a vajdasági Nagykikindára, ahol az általános iskolát végezte. A család továbbköltözött Montenegróba, itt végezte a gimnáziumot, majd Zágrábban járt egyetemre. Itt először újságíróként kezdett dolgozni, majd 1939-ben Argentínába küldték, és a második világháború miatt Dél-Amerikában rekedt. Ott kezdte meg az expedícióit, de közben néprajzot és antropológiát hallgatott a Buenos Aires-i Egyetemen. Tizenöt év után, 1954-ben tért vissza Jugoszláviába, Belgrádba, mivel az utazás addigra a létformájává vált. Ebben az időszakban főleg az eszperantó nyelv népszerűsítésén fáradozott, emiatt beutazta Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Srí Lankát, Marokkót. A ’70-es években Afrika országait kutatta, Ausztrália, Új-Guinea és Új-Zéland bennszülött lakosságának kultúrájával ismerkedett. 1972-től nyugdíjba vonulásáig Szabadkán élt, a múzeum igazgatójaként dolgozott. Élete során hetvennégy országban fordult meg, s huszonkét nyelvet használt, nyolcat társalgási szinten. Sokáig elnöke volt a Nemzetközi Eszperantó Szövetségnek. Könyveit szerbhorvát eszperantó és spanyol nyelven írta, de ezeket tizenhat nyelvre fordították le. Utazásai során rengeteg tárgyat gyűjtött, s egy óriási gyűjteményt alakított ki, melynek minden darabját szakszerűen leltárba is vett, s fényképeket is készített róluk. A gyűjteményét kiegészíti még számos hangzó-, film- és képanyag, melyeket expedíciói során készített. Utazásai hatására Székely számos könyvet, esszét és útibeszámolót írt, amelyek érdekes néprajzi leírásokat adnak az általa meglátogatott térségről, ilyenek például: Az indiánok földjén, Éjfélkor dőlnek a pálmák, Vihar az őserdőben, A pápuák szigetén, A világjáró vadász.
Danilo Kiš Kiss Dániel néven született Szabadkán 1935-ben. Magyar-zsidó származású jugoszláv író. Származása, családja izgalmas keveréke nyelveknek, kultúráknak. Édesapja, a magyar Kis Ede Szabadkán ismerte meg a montenegrói Milica Dragićevićet, Danilo édesanyját. A család a történelem viharai elől Zalába, Kerkabarabásra menekült, apját innen hurcolták el Auschwitzba, ahonnan nem is tért vissza. A család nyomorgott, ráadásul Danilónak számos iskolai megaláztatást is el kellett viselnie. 1947-ben költöztek Montenegróba, Cetinjébe, Danilo itt érettségizett, s kezdte Ady verseit fordítani. 1954-ben beíratkozik a Belgrádi Egyetemre, ahol összehasonlító irodalomtudományt hallgat. Az egyetem elvégzése után a Látóhatár című folyóiratot szerkesztette, majd lektorként dolgozik a strasbourgi, később a bordeaux-i egyetem tanszéke számára, valamint dramaturgként a belgrádi Atelje 212 színházban működik. Első regényei, a Manzárd és a Psalam 44 1962-ben jelentek meg. Sajátos hangulatú családtörténetének kiemelkedő szépségű trilógiája a Korai bánat című novellafüzére, valamint a Kert, hamu és a Fövenyóra című regénye. 1976-ban jelent meg Gulag-tematikájú könyve, a Borisz Davidovics síremléke, amelyben a kommunista forradalmárok sorsát sűrítette novellákba. A kötet meghozta számára a világhírt is, de egy sajtóperbe is keveredett miatta, hisz azzal vádolták, hogy különböző szerzők szövegeit lopkodta össze a novellákban. A vádakra Anatómiai lecke című kötetével válaszolt. A nyolcvanas évek elejétől Belgrád és Párizs között ingázik, hisz mindkét város egyetemén szerb lektorként dolgozik, majd véglegesen Párizsba költözik. Pályája csúcsműveként a Holtak enciklopédiáját tartják, mely 1983-ban jelent meg. Fordított Adyt, Petőfit, József Attilát, Kassákot, de figyelemmel követte a kortárs magyar irodalom jeles szerzőit is. Munkáiért több rangos elismeréssel jutalmazták, többek között Francia Nagy Aranysas- és Andrić-díjat is kapott. Egy vérbeli szabadelvű és független értelmiségi volt, Párizsban halt meg tüdőrákban 1989-ben.
Csáth Géza író, zenekritikus, orvos 1887-ben született Szabadkán Brenner József néven egy jómódű polgári családban. Unokabátyja Kosztolányi Dezső volt. Hegedűművésznek készül, érettségi után ezért a pesti Zeneakadémiára jelentkezik, innen azonban elutasítják. Ekkor írja be az orvostudományi egyetemet. Már harmadéves korában a Budapesti Napló tárcaírója és zenekritikusa. 1908-tól a Nyugatban is megjelennek novellái, s zenei tárgyú cikkei. Első novelláskötete A varázsló kertje. A diploma megszerzése után a neves elmegyógyász, Moravcsik Ernő vezette Királyi Magyar Tudományegyetem Elme- és Idegkórtani Klinika gyakornoka, s az itt szerzett élményei írásaiba is beszivárognak. Az elsők között van, aki Freud pszichoanalízis elméletével foglalkozik. 1910-ben tévesen tbc-vel diagnosztizálják, s ez az a nap, amikor először nyúl a morfium után, mely később szenvedélyévé válik, ettől aztán soha nem tud megszabadulni, pedig több alkalommal is próbálkozik elvonókúrával. Élete során több helyen dolgozik fürdőorvosként (Iglófüred, Ótátrafüred, Stósz, Stubnya, Palics, Előpatak), Ótátrafüred az, ahol megismeri Jónás Olgát, s két évvel később feleségül is veszi. Tőle születik lánya, Olga. Művészként, és orvosként is a csúcson van, bemutatják két színdarabját, a Janikát és a Hamvazószerdát, mely utóbbihoz a zenét is ő szerzi. S többek között megjelenik a hagyományos pszichiátria és pszichoanalízis szempontjait elegyítő elmeorvosi szakkönyve, Az elmebetegségek psychikus mechanismusa, amelyet később Egy elmebeteg nő naplója címmel adnak ki. Amikor kitör az I. világháború bevonul, de kiderül morfinizmusa, ezért szabadságolják, majd végleg felmentik a katonai szolgálat alól. Fizikai és mentális állapota romlik, 1919 tavaszán teljesen összeroppan. A bajai kórház elmeosztályára kerül, többször kísérel meg öngyilkosságot, majd megszökik, hazagyalogol Regőcére, ahol lelövi feleségét, s újfent öngyilkosságot kísérel meg. Rokonai kérésére a Szabadkai kórházba helyezik át, innen is megszökik, Budapestre szeretne menni, de a szerb határőrök feltartóztatják, mire ő a nála lévő méregből halálos dózist vesz be, s meghal harminckét éves korában.
Reichle J. Ferenc nem Szabadka szülötte, mégis szabadkai építészként emlegetik, hisz élete nagy részét itt élte, s a város sok emblematikus épülete fűződik nevéhez. Az ő elképzeléseinek is köszönhetően tört be a szecesszió Szabadkára. 1869-ben született az egykor németek és magyarok lakta Apatinban. A századforduló művészetének meghatározó képviselője, sokoldalú egyéniség, szenvedélyes gyűjtő, építési vállalkozó, üzletember (disznókat tenyésztett, téglagyárat, tejgyárat vásárolt). Építészeti tanulmányait Budapesten végezte, majd tanulmányúton járt Bécsben és Berlinben. 1895-ben, huszonhat éves korában telepedett le Szabadkán, amikor a város fénykorát éli. Első szabadkai munkája a Nemzeti Szálloda homlokzatának felújítása. 1896-ban a Szabadkai Főgimnázium terveinek elkészítésére hirdetett pályázaton első díjat nyert, ezt a pályázatot azonban néhány féltékeny uraság megsemmisítette. A gimnázium végül mégis Raichle tervei alapján épül fel. Az ezt követő években Lechner Ödön és követőinek avantgárd hatására csodás, fantáziadús épületeket tervez, de az előzőhöz hasonló összeütközések kísérik végig szabadkai tevékenységét miközben részt vesz a zsinagóga, majd városháza megtervezésére kiírt pályázaton. A Conen Vilmos részére tervezett palicsi villa-nyaralója igen nagy feltűnést kelt. 1896-ban megtervezi és felépítetti a szegényházat, befejezi a városközpontban lévő barokk kúria felújítását, kialakítva a Nemzeti Kaszinót. A XX. századba aránylag híres emberként lép, tele megrendelésekkel, gyűlik a pénze is, így végre megvalósíthatja álmát, hogy egy olyan családi palotát építhessen magának, amiben minden bútor, minden kárpit, minden külső és belső díszítés, a kandallók, az ajtók, még a kilincsek is az ő elképzelései alapján készül. Sajnos nem sokáig élhetet családjával ebben a házban, hisz egyrészt megjelennek az új, felkapott építészek Szabadkán Jakab Dezső és Komor Marcell személyében, ő maga pedig csődbe jut néhány rosszul sikerült vállalkozás, s a város új polgármestere, Bíró Károly személyében megtestesülő politikai változások következtében. Az ekkor még igen maradi szellemiségű város eldobta magától Reichle-t és álmait. Nem állt még rá készen. A család ezért 1906-ban elhagyja a várost, vagyonukat a hitelezők elárverezik. Szegeden telepednek le, majd az első világháború után Budapesten, itt is hunyt el 1960-ban, mindenkitől elfeledve.
Király Ernő vajdasági néprajzkutató, avantgárd zeneszerző 1919-ben született Szabadkán. A gimnázium első osztályának elvégzése után kifutófiúként dolgozott, majd kárpitosinas lett. Gitározni, pisztonozni és harmonikázni tanult, de mivel a zeneiskolában nem tanították ezeket a hangszereket, és keresetéből sem futotta magánórákra, egyedül képezte magát. Különféle szalon- és tánczenekarokban játszott. A háború után befejezte a zeneiskola fúvós tanszakát, és karvezetői tanfolyamot végzett. A negyvenes évek végén a szabadkai városi zenekar trombitása, majd a Népszínház kürtöse volt. 1954-től 1983-ig az Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorának a szerkesztőjeként és a Vajdasági Múzeum munkatársaként tevékenykedett. Életútjának legmeghatározóbb része a népzenekutatás, melyet az ötvenes években kezdett. Vajdasági cigány népzenei gyűjtése egyedülálló kiadvány. Vajdaságot járva gyűjtötte az ott élő nemzetiségek (magyarok, szerbek, horvátok, szlovákok, cigányok) vokális és instrumentális zenéjét, valamint népi hangszereit: citerákat, tamburákat, furulyákat, sípokat. Itt találkozott először az improvizáció és a hangszerkészítés gyakorlatával, valamint a temperált hangolás konvenciójának elvetésével. Hangszertörténeti tanulmányokba kezdett, kedvenc hangszeréről, a citeráról egy hosszabb tanulmányt is publikált. Több mint húsz hanglemezt jelentetett meg, és népzenei előadásokat tartott. Első figyelemre méltó szerzeményei közé a szabadkai költők verseinek megzenésítései tartoznak. Opusában külön hely illeti meg a gyermekzenét (a Telhetetlen gömböc, gyermekopera, Citrafonmesék). A hatvanas években elektronikus zenével is foglalkozik, ami hatással volt további alkotómunkájára, különösen a film- és a színpadi zene területén. A Flóra-sorozatban a virágok és a növények vonalait, színeit a zenei grafika által szólaltatja meg. Új hangzások és zenélési formák után kutatva két új hangszert konstruált: a magyar népi citerákon alapuló citrafont (1974) és a multimediális tablofont (1976). Az általa feltalált új hangszerekkel bejárta az egész világot.
Törley József Ernő Félix, a Törley pezsgő atyja 1858-ban született a Szabadka melletti kis faluban, Csantavéren. Ő a pezsgőgyártás budafoki meghonosítója. Apja, Schmierl Valentin 1848-as honvéd vadászhadnagy, aki miután részt vett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeiben, nevét Törley Bálintra magyarosította. Hat gyermeke született, három fia és egy lánya érte meg a felnőttkort. Egyik közülük Törley József, aki a grazi kereskedelmi akadémián tanult, s itt találkozott Teophil Roederer francia pezsgőgyárossal, aki őt francia-német nyelvű levelezőként alkalmazta. Reimsben megismerkedett a pezsgőgyártás fortélyaival, majd egy másik neves pezsgőgyártónál, a Delbeck et Cie cégnél a gyakorlatban is kipróbálta a pezsgőkészítési tudományát. Jól fogadták, így önállósította magát, s gyárat alapított. 1880-ban egy alapbor-beszerző körútján eljutott Promontorra, ami a mai Budafok, s felfedezte, hogy ez egy tökéletes helyszín, ami a pezsgőgyártást illeti. Szőlőt, házhelyet és présházat vásárolt, s idetelepítette gyárát is Reimsből. Elsőként vezette be az országban a fagyasztásos seprőtelenítést. A minőségre óriási hangsúlyt fektetett, az alapborokat többnyire Etyek és környéke pincészeteiből vásárolta pezsgőihez. A hazai piac ellátásán túl nagy hangsúlyt fektetett a pezsgők nemzetközi ismertségének növelésére is, először Franciaországban kezdte külföldi piacainak kiépítését, később a tengerentúli országokba is exportált. Hamar felismerte a jó reklám fontosságát is, plakátokon hirdette pezsgőjét, mely az 1890-es évek elejére a felső tízezer közkedvelt italává vált, s 1898-1899-ben az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb pezsgőgyáraként már 1 millió palack pezsgőt állított elő. 1896. április 1-jén csantavéri előnévvel, magyar nemességet kapott I. Ferenc József királytól. A számára nagyon sikeres milleniumi kiállítás után Császári és Királyi Udvari Szállító cím birtokosa is volt. 1907-ben a gyár megalapításának 25. évfordulóját nagy pompával ünnepelték meg, de az eseményt az alapító nem sokkal élte túl, július 28-án oostendei nyaralása közben, vakbélgyulladás-perforáció miatt váratlanul meghalt.
S mással nem is zárhatnánk a sort, mint Kosztolányi Dezsővel. Író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, eszperantista, a Nyugat első nemzedékének kimagasló alkotója, a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja. 1885-ben született Szabadkán, itt végzi a gimnáziumot. Egy önképzőköri ülésen összeveszik tanárával, Révfy Zoltánnal, ezért kicsapják. Tanulmányait rövid ideig magántanulóként folytatja a szegedi gimnáziumban, majd 1903-ban érettségizik a szabadkai gimnáziumban. Ezután a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója. A híres Négyesy László szemináriumon barátságot köt Babits Mihállyal, Juhász Gyulával, Oláh Gáborral, Zalai Bélával. Rövid ideig a bécsi egyetem bölcsészkarán is tanul. Nem teszi le szakvizsgáit az egyetemen, állást vállal a Budapesti Naplónál. 1908-ban a Hét, az Élet, s az induló Nyugat folyóirat munkatársa. 1913-ban feleségül veszi Harmos Ilonát, s ugyanebben az évben megismerkedik Thomas Mann-nal, később Mann írja a Néró, a véres költő c. kötet előszavát. Íróként a politikamentességre törekedett, igyekezett távol tartani magát mind a jobb-, mind a baloldaltól, ennek ellenére egy-egy megnyilvánulásáért mindkét oldalról támadások érték. A Világ, s a Pesti Napló belső munkatársa, az Esztendő szerkesztője Hatvany Lajos, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád mellett. A tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék belső munkatársa, részt vesz a Szabó Dezső vezette Magyar Írók Nemzeti Szövetségének munkájában, de hamarosan kiválik az Új Nemzedék szerkesztőségéből, a Pesti Hírlap munkatársa lesz, s haláláig itt dolgozik. Főbb művei: A szegény kisgyermek panaszai, Kenyér és bor, Meztelenül, Számadás. Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna, Néro, a véres költő. Az epikus Kosztolányi alkotásai közül Esti Kornél Kosztolányi kedvenc hőse, alteregója, mint történetszervező alak az 1933-as Esti Kornél című kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os Tengerszem című kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél történetek. Fordította sok más mellett Oscar Wilde, Guy de Maupassant, Moliére, Honoré de Balzac, J.W.Goethe kötetét is. 1933-ban mutatkoznak nála a rák első jelei. Sorozatos műtéteken esik át, Stockholmba utazik rádiumbesugárkezelésre. Két évvel később a visegrádi újságíró üdülőben megismeri Radákovics Máriát, akibe beleszeret, s szerelmükből több vers is születik, a legismertebbek a Röpima, a Szeptemberi áhitat vagy az El akart válni. Betegsége súlyosbodik, s 1936 novemberében hal meg gócos tüdőgyulladásban a budapesti Szent János Kórházban.
Összeállította: Szerda Zsófi
Nyitókép: a szabadkai Szent István tér egy 1915-ös kiadású képeslapon. Forrás: Wikimedia Commons/Wolfgang Sauber gyűjteménye
