Szabadság és pofonok – beszélgetés Vecsei H. Miklóssal

Évekig volt az ország Nemecsekje, majd nemcsak a sikerdarab főszerepét, hanem a Vígszínházat is maga mögött hagyta, s több mint egy éve nem ad interjút. Nekem sem adott – úgyhogy nem kérdeztem a Poket könyvekről, az új podcastjáról és friss, nyelvészeti témában megjelent könyvéről sem. Csak beszélgettünk.

Isten országában minden másképp van. Ahogy figyelem, hogyan működsz az utóbbi időben, ez jutott rólad eszembe.

Minden másképp lenne nálam? Lehet. Ma kezdem a böjtöt is –
eddig nem tudtam rá igazán figyelni. Nagyon begörcsölök az időpontok terhétől,
a naptáram akkor ideális a számomra, ha csak egy-két dolog van beírva egy
hétre: akkor még megmarad a szabadságérzetem. Rengeteget dolgozom, de az az én
felelősségem; viszont ha „jelenésem van”, az ráül az egész napomra.

Ha nem szereted a böjt kötöttségeit, mégis mit jelent számodra?

Önmegtartóztatást. A mindennapos istenkeresés és Istenhez
kapcsolódás az életem folyamatos jelene, a böjtben igazából csak hétköznapi eszközökkel
támogatom. Igyekszem kevesebbet beszélni, nem iszom alkoholt, nem eszem húst,
még több minőségi figyelmet adok a szűk környezetemnek. Két-három éve még
rengeteg időt fordítottam a rászorulók segítésére, de igazából ritkán éreztem
közben örömöt. Tettem, mert úgy láttam helyesnek, miközben sziszifuszi dolognak
éltem meg – nem tudtam annyit adni, mint amekkora teher volt számomra.

Ez miért alakulhatott így?

Olyan intézményekben segítettem, ahol mindig sok emberrel és gyerekkel foglalkoztam, ez elmosta az ügy személyességét. Lelkiismereti okból csináltam – ez az örökségem. Lelkiismeret-furdalást keltett, hogy úgy éreztem: teher adni. Kimondva is félelmetes, mert nem tűnik túl keresztényinek: ez tiszta önzés. Két éve már csak két gyerekre figyelek – rájuk viszont úgy, hogy minden egyes befektetett perc mélyíti a kapcsolatunkat és az egymástól való tanulás lehetőségét. Ez is lépés volt az Isten felé vezető úton.

Az egyik testvérem az elmúlt évben az életéért harcolt egy halálos betegséggel szemben – érzékeltem egy fiatal ember haláltusáját, de úgy, hogy nem találkozhattam vele; láttam, ahogy a családom beletörik ebbe a helyzetbe – ez megdöbbentő találkozást jelentett az élet túloldalával annak ellenére, hogy a testvérem ma már jól van.

Mikor nőttél fel?

Még most is nagyon kamasznak érzem magam, mert a szabadságnál semmit sem szeretek jobban. Felülni egy vonatra csak úgy, lekapni egy könyvet a polcról és nyakig belemerülni, kirándulás közben egy fát vizsgálva megállni – ezek az életem legfontosabb pillanatai, és a kamaszkoromat élem bennük újra. Sokszor beszéltem már a hrabali csavargásaimról 11 és 18 éves korom között; akkor váltak el a szüleim, kézenfekvő lenne a felnövésemet is akkorra datálni.

Volt olyan változás a közelmúltban, ami jobban felébresztett?

Úgy neveltek a szüleim, hogy  mindenkiben bízzam, ám érkezett egy gondolati ütés az életembe, hogy mégsem kellene így tenni. Nem biztos, hogy ez a jó lépés, de talán okosabb felnőttkor felé visz. Két éve, amikor a Móra Kiadó hangoskönyve készült A Pál utcai fiúkból, és odaértem a felolvasásban, hogy „Boka János ekkor döbbent rá, hogy nem vagyunk egyformák”, hirtelen én is többet értettem meg az emberekből.

Nehezebben engedsz közel magadhoz másokat?

Sokáig nagyon közvetlen voltam: mertem teljesen őszintén kitárni mások számára az életemet – aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy félreismernek. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki annak mondott, akinek én tudtam magamat, és nem értettem, ez hogyan lehetséges. Kis puzzle-darabokból állt össze, hogy mit csináltam rosszul: a hangsúly az amitről az ahogyra tevődött.

Megértettem, hogy nem jó túlságosan kiadnom magamat, de nem örülök felhőtlenül annak, hogy ez így alakult.

A növekedés és a mélyülés nem rossz dinamika.

Kíváncsi vagyok, hogy Jézus bízott-e Júdásban. Döbbenetes,
amit az evangéliumban olvasunk: Jézus az utolsó pillanatig száz százalékig adja
a szívét Júdásnak.

A szeretet nem feltétlenül bizalom.

De nála volt a tanítványok pénze. Ez nem bizalom?

Miután Jézus megátkozza a fügefát, az a jelenet következik az evangéliumban, amikor egy asszony drága olajat önt a lábára… A tanítványok ekkor felteszik azt az egyébként jogos kérdést, hogy miért nem osztják szét inkább a szegények között az árát? Jézus azt válaszolja, hogy szegények mindig lesznek (visszakerültünk ahhoz, amit a szociális munkáról mondtam: a mennyiségi kérdéshez), de ennek a nőnek a cselekedetét fel fogják jegyezni. Az az érdekes, hogy ezután a két, nehezen magyarázható esemény után megy el Júdás.

Jézus sosem arra reagál, ami történik, hanem mélyebb síkon beszél; ahhoz kapcsolódva, ami nem látható. „Szerette őket mindvégig.”

A szívem kifogástalanul működik: akik a legnagyobb fájdalmat
okozták az életemben, azok iránt is szeretetet érzek, de bizalmat nem. A
bizalom bennem levált a szeretetről.

Azt csodáltam benned távolról, hogy rendkívüli örömmel tudsz beszélni bárkiről, akivel találkozol. Nem lehet tőled kellemetlen fickókról hallani; a te olvasatodban a sarki fűszerestől kezdve a tatai polgármesterig mindenki fantasztikus ember. Mégis, futottál már össze júdási jellemmel?

Van három-négy ember az életemben, akiket egyszerűen nem értek. Ady szavaival élve: fut velük egy rossz szekér. De valóban, az első találkozáskor mindenkit szimpatikusnak látok, és úgy gondolom, hogy az illető az életem része lesz. A legjobb barátom, ifj. Vidnyánszky Attila elővigyázatosabb az emberekkel szemben, és amikor újabb ismeretségeimről lelkendezem neki, jellemzően lehűt. A nagy pofonokat 98 százalékban magamnak köszönhettem, egy százalékban megértettem a pofont, a maradék egy százalék pedig jó gondolkodni valót adott, mert nem értettem.

De ismerek jó embereket, és dolgozom azon, hogy én is azzá váljak.

Milyen a jó ember?

Önzetlen. Madách mondja Az ember tragédiájában, hogy mindig az állat az első bennünk. Az ember sokkal ösztönösebb és önzőbb, mint szeretjük gondolni. Feladatunk, hogy a bennünk lévő állatot csitítsuk. A kutya szerintem a Jóisten legédesebb teremtménye, de amit meglát, megeszi. Nemigen látsz olyat, hogy egy kutya megosztja az ételét bárkivel. Egy kicsit az ember is így működik. Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben lebilincselően ír erről, amikor a tolókocsis lányt az anyja odatolja a sztarec kerítéséhez, és arról beszél, hogy feláldozná az életét, csak fél a hálátlanságtól. Magamra ismertem a nő által mondottakban. Babits Mihály is megrendítő őszinteséggel ír arról, hogy nem tartja magát jó embernek – szerintem nagyon keveset kommunikálunk arról, hogy az önzés természetes létformánk. Lelkiismeret-furdalása annak legyen, aki nem küzd ellene.

Dolgozni magunkon. Nem álságos ez a szándék?

A történések a legnagyobb tanítók. Újra csak Madách jut
eszembe: Ádám a teljes tudatlanságtól indulva 11 álomképben, egyetlen éjszaka
alatt 11-szer változva végigéli az életét. Ennek alapján számomra világos, hogy
gondolati síkon is lehet változni. Marton tanár úr nagyon sokat beszélt nekem
arról, hogy képzeljem el, kivé szeretnék válni; lássam az odáig vezető utat, és
járjak rajta akkor is, ha ő már nem lesz. Ő már nincs, de gyakran eszembe jut
ez a tanítása. Ezt az úton járást hívom önmagamon való munkának.

A kegyelem csatornái hol vannak az életedben?

A jézusi út radikális szabadságában, hiszen szeretet,
egymásra figyelés, fesztelenség, stressztelenség, kaland, férfiasság, nőiesség,
bátorság, őszinteség van benne – ezek a sajátosságai, és mégsem tolonganak
rajta. De kegyelem, hogy létezik. Ha az ember jó helyen van a lelkében, akkor
ez a fa itt előttünk egészen eszméletlen kegyelmi dimenziót jelent, ahogy a
szél rázza a leveleit, és él. Sokkal nagyobb véletlen, mint az általunk
észrevett véletlenek, csak nem tudatosítjuk, mert minden pillanatban elérhető,
és az emberek végigélik az életüket úgy, hogy majd holnap foglalkozom vele,
mert holnap is ott lesz.

A „hogy vagy?” kérdéshez hasonlóan erre sem lehet válaszolni.

Irreális ezekről a dolgokról 2021 uniformizálódó, digitalizálódó Kelet-Európájában beszélni. Szinte olyan, mintha öncélúan fecsegne az ember, és ezek a gondolatok a mindennapi életre vonatkoztathatóan dekódolhatatlanok lennének. De már nincs rá törekvésem, hogy az egész világot befogjam.

Volt?

Abszolút. Biztos voltam benne, hogy a XXI. században létre lehet hozni egy nagy közös lelket. Ma, ha csak azokhoz az emberekhez képes vagyok igazi figyelemmel fordulni, akik körülöttem élnek, már bőven elégnek érzem, és nem harcolok egy nagy közös nevezőért, mert nincs. Más emberek vagyunk mégiscsak, ezért is nehéz véleményt formálni. Lucifer, a tagadás ősi szelleme nagyon intenzíven jelen van közöttünk.

„Szeretnénk úgy élni, mint a te barátaid” – ez a ministránsok imája Jézushoz. Ha megnézzük a tanítványokat, Jézus barátait, ők minden kalandban részt vettek, amire Jézus hívta őket, nagyon figyelve arra, amit ő mondott. Merték maguk mögött hagyni az életüket. Most viszont az embereknek mintha be lenne betonozva az életük. Érdekes a koronavírus – azt hittem, hogy az én életem is a mókuskerében fog telni, ám ez a láthatatlan dolog megváltoztatta a világot.

A tanítványok ki mertek mozdulni a mindennapok
mókuskerekéből, mert Jézussal találkozva elkezdték érezni, hogy ő az, aki több,
mint az életük. Ezt keresem én is: hogy ott tudjam hagyni a hálómat – hétfőtől
vasárnapig bármikor.

Vagány lépéseket tettél ebbe az irányba.

Mire gondolsz?

Például a Vígszínházból való kilépésre.

Lassan harmincéves vagyok, és az elmúlt tíz évben öt napnál
többet soha nem pihentem. Szerettem ezt a 11 évet, de hoztam radikális
döntéseket: nincs interjú, nincs Vígszínház.

Amikor a fáról beszéltél, aminek a kérgében gyönyörködsz, biztos voltam benne, hogy nem egyedül szereted nézni. Ha veled van valaki, adsz neki szabadságot, hogy ha nem akar megállni, akkor továbbmehessen?

Erre nem tudok jól válaszolni, de azt hiszem, a barátságokban nem fontos, hogy két ember ugyanabban a tempóban éljen. Ha színházi anyaggal vagy szöveggel foglalkozunk, szenvedélyes sebességgel tudok benne lenni, és iszonyatos tempóval mozog az agyam. Ha csak a gondolatok és a megérkezés a fontos, akkor lényeges, hogy a párom hozzám hasonló ember legyen. Nem emlékszem olyanra, hogy én bárkinek a tempójához valaha is idomultam volna. A jelenlegi páromat sokkal többre tartom magamnál mint embert és tehetséget egyaránt, tanulok tőle és a közös útjainkból, például amikor Pilinszky életének helyszíneit a centenárium kapcsán végiglátogatjuk. Sok mindenre rávilágít, amiben igazat adok neki, és szívesen változom.

Ezért jutott eszedbe a család?

Régóta szeretnék családot. Eddig csak olyan párom volt, akivel el tudtam volna képzelni az életemet. Elválni nem szeretnék, úgyhogy gyűjtöm a példaképeket. Beck Zoli barátom és a felesége az elsők között szerepelnek a listámon, ők az érettségijük óta összetartoznak, de ilyennek látom a nyolcvan év feletti nagyszüleimet is: egymáshoz forduló intimitásukban irigylésre méltók.

Min múlik a szerelem tartóssága?

Nem tudom. Sok pokoli kapcsolatban élő ember is készít fel
másokat a házasságra – és én még nagyon fiatal vagyok. De talán ha a kedvesem a
legjobb barátom, az jó jel.

Számomra a kapcsolatok forrása is a Biblia: ahányszor kinyitom, mindig szomjat csillapít. Jézus tettei általában triviálisak; ha mégsem, úgy magyarázza őket, hogy megérthetők, kivéve a fügefa megátkozását. Hogyhogy ilyen hirtelen? – kérdezik a tanítványai, és nem azt, hogy miért szárítottál ki egy élő fát, ami a legemberibb kérdés volna. Ami nem terem gyümölcsöt, az nem kár, ha meghal? Ezután következik Jézus megkenetése, amikor visszahozza az előző képet: értsétek meg a fügefa példáját. Júdás közvetlenül utána elmegy – ennek lehetséges egy izgalmas magyarázata. Ahhoz, hogy Jézus meghalhasson értünk, kellett egy Júdás.

Nyitókép: Dömölky Dániel/Vígszínház