Konok Tamás 1958-ban egy bőröndnyi tengerparti kaviccsal tért haza első párizsi ösztöndíjáról. A határon nem akarták elhinni, hogy köveket cipel magával Franciaországból. Hegyeshalomnál egy napig várakoztatták. Hiába magyarázta, hogy azok Etretat partjának kövei, arról a helyről valók, ahol Monet az impresszionizmus alkonyán csodaszép képeit festette a tenger által kivájt sziklaboltívekről. A fiatal Konok Tamás ezt az élményt hozta haza akkor a bőröndjében, a megérinthető impresszionizmust, Franciaországot, a művészet szabad lélegzését. Köveit aztán egy év múlva, amikor újra kijutott, valódi szabadságra váltotta: nem tért haza.

Konok Tamás 1952-ben

Most, túl a kilencvenen, amikor megírta emlékiratait, ezeket a kavicsokat idézte meg az Új Művészet Kiadónál megjelent kötete címében: Emlékkövek – Fejezetek egy önéletrajzból.

A szerény cím és a szürke borító alatt remek olvasmány rejtőzik, azon  magyar művészek egyikétől, akik a XX. század második felét a szabad világban élték meg. Konok 1958-tól Párizsban majd Zürichben lehetett részese, tanúja a háború utáni évtizedek modern művészeti mozgalmainak, amelyeket itthon nem hogy művelni nem lehetett, de ismerni is alig. Számításai szerint mintegy harminc-negyven modern irányzat jelent meg a háborútól a posztmodern születéséig. De nem művészettörténetet mesél, hanem azt a színes, elbűvölő, kiszámíthatatlan valamit, amit életnek nevezünk. És ez sokkal olvasmányosabb, mint a műelmélet és a művészethistória, bár ahhoz is bőven szolgáltat adalékokat.

Sárospataki kastély konyhája, 1955

A festő éles emlékező, és ennek köszönhetően élvezetes, eleven mesélő. Történetei (főleg a gyerek- és ifjúkoriak), valóban a vízmosta kövekhez hasonlóan kerekedtek, csiszolódtak az évtizedek újramesélései során, mielőtt papírra kerültek. Érdekes megfigyelések, fel-felbukkanó önreflexív megjegyzések színesítik a sodró elbeszélést, amely nemcsak élet-, de száz-százötven évet átívelő színes korrajz is. Első részében egy művelt, a művészetnek jeles alkotókat adó polgárcsalád meghökkentő történeteit olvashatjuk, vagyis azt a hátteret ismerhetjük meg, amellyel az ifjú Konok Tamás a negyvenes-ötvenes évek mind abszurdabbá váló világában a maga helyét próbálta meglelni.

A családban generációk óta fel-feltűnő alkotóművészek között találjuk anyai ágon Ferenczy Istvánt, a  XIX. század elejének nagy magyar szobrászát. A könyv lapjain megnyíló családi legendáriumból kiderül, hogyan került például általa Magyarországra az a Leonardónak tulajdonított lovasszobrocska, amely ma a Szépművészeti egyik legféltettebb kincse, s amely évtizedekig a család kincsesládájában lapult. Konok Tamás anyai nagyapja a híres építész, Sándy Gyula, a Széll Kálmán téri postapalota tervezője. Az ő Toldy utcai házában laknak jó ideig, míg apját a nyugati határszélre, majd Győrbe nem vezénylik. A művészhajlamokkal megáldott apa katonatiszt létére kitűnő hegedűs, de a kalandok embere is: pilóta, majd fotográfus, haditudósító. Konok fájón állapítja meg, hogy hozzá soha nem került annyira közel, mint például a szeretett Sándy nagypapához. Apjától örökölte viszont (íme egy önreflexív megjegyzés) piknikus karakterét, és neki köszönheti a professzionális hegedűtudást, a komolyzene értő szeretetét.

Petite village (Kis falu), 1965

Az emlékírás legszínesebb része a gyerekkor és a főiskolás évek. Benne a háború, amelynek tizennégy évesen úgy részese, hogy apja katonaruhába öltözteti, és magával viszi a frontra azzal a szándékkal, hogy egységükkel átállnak a Magyarország határait elérő oroszokhoz. A terv sikerül, az ifjú Konok Tamás pedig tizenötévesen már az új, demokratikus kormány seregének leszerelt katonájaként tér haza. Az élet néha Ionesco abszurdjait is túlszárnyalja. Az abszurd és a humor iránti fogékonysága egyébként a szerző fontos alkati jegyei közé tartozik.

Nem készül festőnek. Tizenhét évesen választja az ecsetet, mert az apja által kijelölt zenei pályához nem érez elég kitartást. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján jár főiskolára, a tomboló szocreál idején. Polgári neveltetése segíti megmaradni a normalitás talaján, a főiskolán is igyekszik követni a még követhető polgári mintákat. Mestere, Bernáth Aurél az egyik támasza ebben. Figuratív, de a szocreáltól távolságot tartó festészete, sőt emberi eleganciája is hatással van Konokra. És nyilvánvalóan mint memoáríró is minta lehetett, hiszen Bernáth a XX. század egyik legfontosabb magyar képzőművész emlékírója.

Párizsi műterme 1967-ben

Másik szeretett tanára Berény Róbert, akivel kölcsönösen becsülik egymást. Konok nagyra értékeli a mester zene iránti rajongását és iróniáját is, amelyet nem mindenki ért társai közül, de mint említettük, ő épp erre fogékony. Tanára lányával, Annával  egy évfolyamra jár, később majd Amerikában is találkozik vele egy ösztöndíj alkalmával. A főiskola alatt gyakran vendégeskedik városmajori házukban, ahol nemcsak Berény híres Csellózó nőjének múzsájával, a mester feleségével ismerkedik meg, hanem másik híres modelljével, Weiner Leóval is.

Kollázs (1971)

Pap Gyulát, a Bauhausból jött, és ott világhírű állólámpát tervező tanárt viszont az emlékiratban már egyáltalán nem a modernizmus haladó szellemű mestereként, hanem  rettenetes, keményvonalas kommunista igazgatóként látjuk, s a későbbi rektor, a remek festő és grafikus Hincz Gyula sem hagyott jó emlékeket Konokban.
Jó néhány hallgatótárssal is megismerkedhetünk. Látjuk a jóbarátokat, Bér Rudolfot, Udvardy Erzsébetet vagy a már főiskolásként is zseninek tartott Csernus Tibort, akiről itt tudjuk meg, hogy nemcsak kiváló festő, de remekül sztorizó társasági ember is, ám sajnos éppen ezt a képességét nem tudja később kibontakoztatni a nyelvi korlátok miatt Párizsban, ahol évtizedekig eszik együtt az emigránsok kenyerét. A könyv legszórakoztatóbb lapjai közé tartozik, amikor felidézi egykori főiskolai társa, Maxi eseteit, aki bizonytalan anatómiai ismeretei miatt először mindig aktban vázolja fel festményeinek szereplőit, köztük Rákosi Mátyást. Zseniálisan dilettáns alkotásai akaratlanul is a kor fergeteges karikatúrái. Ezek leírásánál rejtői magaslatokat ér el az emlékirat humorfaktora.

Fekete ing (1969)

Nem nélkülözik az abszurd helyzeteket és a mulattató szituációkat a franciaországi évek sem. A szerző egyebek mellett elmeséli, hogyan aludt az ötvenes évek végén  hónapokig egy kiszuperált sebészasztalon (bár kipróbálta a gyóntatószéket is) Nizzában, egy régiségekkel teli, volt színházépületben, amelynek gazdája az első világháborús magyar huszártiszt, Désy Zoltán volt. Másutt leírja, miként rontottak be a tűzoltók szobrász barátja, Pátkai Ervin párizsi műtermébe, ahol a magyarok épp disznóvágást rendeztek, de ettől csak még jobb lett a hangulat.

Rengeteg név és hozzájuk kapcsolódó apró történet, miniportré bukkan fel a lapokon magyar emigráns művészekről, ismertekről és elfeledettekről. Feltűnik Csernus Tibor mellett Rozsda Endre, Fejtő Ferenc, Méray Tibor, Bálint Endre, Lucien Hervé, Pátkai Ervin, Fiedler Ferenc, Kemény Zoltán és néhány bekezdésnyi fény vetül olyan kevéssé ismertekre is, mint például a kitűnő humorú festő, Paul Szasz vagy Lengyel Kornél amerikai író.

Feleségével, Hetey Katalinnal

Konok Tamás életének megidézett szereplői között mindenképp meg kell említenünk pályafutásának egyik legfontosabb kapcsolatát, Schlégl István svájci galériatulajdonost, akinek révén művei eljutnak a nyugati nagypolgári gyűjtőkig és fontos önálló kiállításokon jelenhetnek meg, például az Art Baselen. Schlégllel való kapcsolatának köszönhetően Zürichbe költözik a 70-es évek elején. Azokban az időkben a válság miatt a nagytőke és a műkereskedelem is Svájcba menekült, s Zürich a világ művészeti életének központja lett. Konok Tamás és felesége, a szobrász Hetey Katalin itt kerül baráti kapcsolatba többek közt Moholy Luciával, a Bauhaus fotólaborjának egykori vezetőjével, Moholy-Nagy László első feleségével is, aki akkoriban a svájci műkritikusok szövetségének elnöke.

Regisztrált emlékek (1985)

Ekkorra Konok Tamás már rég felhagyott a figuratív festészettel – bár olykor egy-egy baráti portrémegrendelés erejéig vissza-visszatér –, Párizsba érkezése után, szembesülve a festészet nyelvének radikális megváltozásával és egyfajta belső kényszerből az absztraktra vált, majd idővel eljut a szigorú geometriáig. Hogy mi ez a belső kényszer, ami a geometria felé hajtja? Élet- és korrajzának pergő részletei, szédületes történetei közt vékony, de fontos telér az néhány megjegyzés, amely kikristályosodott művészi tapasztalatait rögzíti. „ A festészetnek –  mint írja –, nemcsak az a feladata, hogy a látványt utánozza. Inkább az, hogy a láthatatlant, amit a természet nem tud megmutatni, láthatóvá tegye.” Ez a megsejthető láthatatlan az önéletírásban is kitapintható.  A vakszerencse különös fordulataiból, a végzetszerűen bekövetkező halálesetekből vagy szerencsesorozatokból, és abból a megtapasztalásból, hogy az embert sokszor akaratlanul is azzal jutalmazzák, amivel büntetni akarják, mindezekből valamiféle fatalizmus, egyfajta láthatatlan rend, ha tetszik: titkos geometria sejlik ki.

Fotók forrása: konok.hu