Egy idősödő házaspár, amelynek nőtagja sokkal jobban koncentrál a munkájára, mint a családjára. A férj, aki emiatt szeretőt tart, amely szeretőnek százszor megígérte, hogy otthagyja korábbi családját, és hozzáköltözik. A szerető ex-férje, aki a különválás óta a hajóján lakik, és elkeseredettségében elindul az alkoholizmus felé. Az idősödő házaspár későkamasz gyereke, aki nem tud érdemben kommunikálni a szüleivel.
Valószínűleg olyan tabló ez, amelyen valóban a helyén van minden kép ? egy örökérvényű kórisme a családok széthullásáról, amelyet minden ötvenes házasember, ha nem is átélt, de legalábbis már kívülről végignézett. Elhihető tehát, hogy az első nagyjátékfilmjét rendező, ötvenéves Charlotte Sieling is alaposan tanulmányozott pár ilyen helyzetet ? sőt, a filmben még Charlotte nevű, válságban lévő szereplő is van, szóval ki tudja, milyen mélyre visznek a szálak egy önéletrajzba. De ha valami az életben könnyen hihető, az filmen könnyen ordas közhellyé válhat ? mint most: nincs filmnéző, aki nem tudna legalább négy-öt kísértetiesen hasonló témájú filmet felsorolni, és nincs filmes lexikon, amelynek egy kötetében elférne az összes, tulajdonképpen szóról szóra ugyanezt a témát megzenésítő filmnek akár csak a címe.
Ráadásul Charlotte Sieling a mondott hihetőséget is alaposan aláásta: az Egyszer fent, egyszer lent legfeljebb akkor lenne cselekményében is hiteles, ha egy maximum tizennégy lelkes faluban játszódna ? nos, Koppenhága nem ilyen. A kiinduló családban (nevezzük mondjuk Szabónak) a férj a gyereke osztálytársának anyjával jön össze (nevezzük Tóthnak). Tóth-anyuka egyúttal büszke édesanyja annak a fiúnak is, akivel Szabó-apuka lánya esetleg összejöhetne, és aki legjobb barátja a Szabó-kislány jelenlegi pasijának. A válófélben lévő Tóth-férj összejön a Szabó-házaspár párterapeutájával, amely párterapeutának a férje mellesleg Szabó-anyuka főnöke. Mert hát nyilván természetes, hogy az egymilliós Koppenhágában a Tóth-férj pont ott parkol le a hajójával, ahol a terapeuta lakik; nyilván természetes, hogy a Szabó-lány saját apja szeretőjének, Tóth-anyuka fiának legjobb barátjával jár ? és így tovább. Igaz, ha a film műfaja komédia lenne, nyilván az sem lenne zavaró, hogy a néző jobb híján röhögni kezd, amikor a Tóth-férj, a Tóth-fiú és a Szabó-lány tök véletlenül belebotlik az éppen kamatyoló Tóth-feleségbe és Szabó-apukába.
Tovább rombolja (már ha kell ennél is tovább rombolni) a film hitelességét, hogy Sielingnél a házasságtörés vagy egyszerű félrekufircolás mind a bánat, mind a bosszú, mind a zavarodottság és körülbelül az összes felmerülhető érzelem megoldása és kifejeződése. Eszerint az igen egyszerű logika szerint ha valakinek valami baja van, az lefekszik valaki olyannal, akivel ilyen-olyan okokból nem kéne, de minimum erősen elgondolkodik ennek lehetőségén. Ezáltal viszont a vállalt, skandináv pszichorealista családi dráma helyett egy cselekményében nagyon bonyolult, gondolatiságában viszont rettentő egyszerű (hogy is mondjuk) butaságot kapunk. És még ha a tévés sorozatokon edzett rendezőnőről el is mondható, hogy egyébként láthatóan ért a filmezéshez és a filmforgatás minden csínjához-bínjához, vagy, hogy a családok összefonódásának bonyolultságához képest egészen elegánsan fogja össze a szálakat ? mindez még akkor is minimum hiányérzetet kelt.
