fbpx

Szabó Kimmel Tamás: „Megláttam, és belém hasított: ő az”

Szabó Kimmel Tamás színművész egy nehéz próbafolyamat során talált rá rég vágyott csontfekete kutyája nevére: Kage. Japán szó, jelentése: árnyék, állandó kísérő, tükörkép.

Hogyan találtál rá Kagéra?

Mindig szerettem volna egy nagy kutyát, mert a feleségemmel yorkink van, amiről nehezen fogadtam el, hogy ő egy kutya. Aztán olyan lakásba költöztünk, ahol van kert, és a feleségem egyik nap átküldött egy menhelyes hirdetést. Végignéztem a képeket, és a harmadik-negyediken ott volt Kage. Megláttam, és belém hasított: ő az.

Pár hétig gondolkodtam rajta, hogyan fog beleférni az életünkbe, de aztán megismerkedtem vele, és rögtön tudtam, hogy menni fog. A menhelyen egyébként nagyon jó körülmények között élt, és olyan profi volt az örökbefogadási eljárás is, mint egy gyerek esetében. Mielőtt kijöttek volna hozzánk háztűznézőbe, hogy alkalmasak vagyunk-e kutyatartásra, mondtam a gyerekeimnek, most jól kell viselkedniük. A lányom, mielőtt megszólalt volna, minden alkalommal jelentkezett. Kérdezték is, hogy ez nálatok így megy? Dehogy megy így! Csak annyira szerettük volna azt a kutyát.

Miben változott meg az életed, mióta kutyáid vannak?

Lett egy olyan rendszer, ami eddig nem volt. Naponta kétszer sétáltatnom kell, folyamatosan porszívózom a lakást a fekete szőre miatt, lett még egy gyerek, annak minden nyűgével és boldogságával. 

Mire tanított a kutyád?

Gyerekkoromban mindig voltak kutyáim, így amit adhat, azt már gyerekkoromban átéltem. Igazából a gyerekeim miatt volt fontos, hogy a felelősségvállalás és a gondoskodás érzését valamiképpen átadhassam nekik. És amit minden kutyás gazda mond, általuk megtapasztaltam a feltétel nélküli szeretetet. Bármi történjék, a kutyád mindig ott van, mindig jön. Nincs sok barátom, és őket mondjuk nem is kell sétáltatni, de nálam nem az volt, hogy magányosan feküdtem otthon, aztán jött az életembe egy kutya, és kivirult az életem, mert rájöttem, hogy a fű zöld és az ég kék. Hanem tudatosan szerettem volna egy kutyát – menhelyről. Most rajta és rajtunk a sor, hogy összecsiszolódjunk, de ennél többet nem gondolok erről az ügyről. Ő a falkánkban, a családunkban, a feleségem és a gyerekeim után az utolsó helyen áll. Ha nem így lenne, akkor baj lenne.

Gondolod, hogy valamiben hasonlítotok egymásra?

Sajnos igen. Tényleg úgy van, hogy az ember olyan kutyát kap vagy választ, aki az övé. A szélsőségesség, a hevesség ugyanaz benne, mint bennem. Nem tudom, hogy ezt ő tanulta-e tőlem vagy alapvetően hasonlítunk, de azt érzem rajta, ahogy egymásra néztünk, amikor először találkoztunk, ő tudta, hogy együtt leszünk. Ez egy nagy találkozás volt. Az első alkalommal belebújt a nyakamba, ez nagy hűha-élmény volt. Arra gondoltam, Úristen, ez az a kutya. Nagyon játékos, nagyon jókedvű, ebben is hasonlítunk, és sportos, iszonyatosan gyors. Az elején nagyon gyámoltalan volt, ezért elkezdtem vele otthon birkózni, és felturbóztuk a brazil dzsicu tudását, de most már kezdi megérezni a saját erejét.

Lippai Kriszta

Fotó: Chikán Erika

Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2022/7. számában jelent meg.

A rovat további cikkei