Az Orrocskák a kilencvenes évek kvázi posztmodern regényeinek sorában nem pont elől villog, lévén "csupán" hangulatfelidéző, ironikusan tördelt személyes várostörténet, szagszintetizáló Budapest-kalendárium. Egy titkos párákat lehelő, pórusokkal rendelkező, ráadásul Farkas Katalin nevű nőhöz hasonlítani a fővárost nem valami nagy szellemvasút, ráadásul tele van leegyszerűsített vagy parafrazeáló bölcselkedésekkel (Mert valósággal megvakulunk és megsüketülünk a szerelemtől; Nem léphetsz kétszer ugyanabba az emberbe), és, bár megteremti a mese mélysége iránti várakozást, mégsem ajándékoz meg vele. Úgy tűnik viszont, annyira különösnek mondható jelenség az irodalomban, hogy felbukkanhat bármikor, megihletve például egy színházi előadást. (Pedig annyi minden jó van még a világon, ami inspirál.)
Gyarmati Kata a szerző és Czajlik József a rendező, vannak annyira bizarr fazonok, hogy megpróbálkozzanak beteljesíteni a textus küldetését. Gondolták, leásnak a tektonikus szöveglemezek közé.
A történettorzó szerint Bárány Ádám, a szagló specialista, elindul megkeresni a számára tökéletes illatot, a nőt. Azok a fránya ferromonok vezetik orruknál fogva a férfiakat, és hozzáteszem gyorsan, a nőket is. Bárány sokat keresi "Farkasát", menetel bűzlő csatornákon, állomásokon, kockafejű hivatalnokokon, hatvanas évekbeli üzemeken, tetőteraszokon át. Szagfelismerő mutatványos egy cirkuszban, ott szúrja ki az igazit, és onnantól kezdve ifjú, posztmodern Wertherként bolyong, megélhetési gondoktól vezetve, rettegve az "impotenciától". Próbál kommunikálni a hétköznapi emberekkel, de az történik, hogy egy másik dimenzió teraszának a szélén ülve nézi végig a saját életét. A portásfülkébe szerelt nénivel való párbeszéd, a Farkas Katival való arkangyalszárny-suhogtatás, vagy a csapóajtóból kiemelkedő vasúti pénztáros jelenet, különös tekintettel a dialógusokra, Lázár Ervin-i mesepercek.
A vizuális megoldások merészek és cselesek, a többfunkciós, foszforeszkáló Budapest térkép a falon, óriás mézeskalács szív bábszínház, az állomáshossznyi bőröndös nénik és a mozgáskórusokkal való játékok nagyon czajlikosak. Aki látta az egyik első rendezését Komáromban, az Amadeust, az tudja, hogy nála ez lehet a vadulási minimum.
Számos ponton viszont sajnos meglazul az előadás. A cirkuszi kezdet túl hangos és direkt; nem bírom, ha a színészek a színpadról tartós ideig ordítanak felém, ugyanis nem vagyok sem süket, sem dilis, szeretnék rájuk figyelni, odahajolni kicsit, belekommunikálni a színház intim terébe, ha lehet. Iszonyú zavaró, hogy a színészek nem tudják jól a szöveget, az egyébként extra kellemes hangú Nyakó Juli rendre bakizik. A detektívszál a nyomozó kutyák szimatoló kórusán kívül itt sem bontakozik ki különösebben, ám a bölcseleti útmutatók, jaj, benne maradtak: "Mert ami lesz, az már megtörtént, és ami megtörtént, az sohasem változik. És ami volt, az van is, és ami van, az volt."
Csak óvatosan az álmainkkal!
