A szirénázó mentőautó látványa az emberben kettős érzést kelt. Az első a szánalomé, hogy valahol, valaki nagy bajban lehet, ha száguldani kell hozzá, a második pedig az elismerésé azok felé, akik minden áron segíteni akarnak a beteg, balesetet szenvedett szerencsétlen embernek.
A Kresz Géza Mentőmúzeumban megismerhetjük szervezeti felépítésüket, az eszközöket, amikkel dolgoztak, és a mentőtársadalom legjelesebb tagjait. A múzeum igazgatója Debrődi Gábor - maga is aktív mentő - nem csak vezetője és szakértője az intézménynek, de szemmel láthatóan érzelmileg is erősen kötődik hozzá.
Az épület egyedülálló, a Mentőmúzeum sorsa pedig regénybe illő.
A 1890-ben épült Mentőpalota a maga nemében hatalmas újdonság volt, hiszen ez a kontinens első, e célból emelt épülete. Azóta is a mentők, a mentőközpont végzi ebben a világháborúk pusztítását sikeresen elkerülő - védetté nyilvánított épületben a munkáját.
Az épületben helyet kapó múzeum azért született, mert a néhai alapító , dr. Kresz Géza az utókornak, a külföldnek is szerette volna bemutatni a korabeli mentési eszközöket, lehetőségeket, amellett, hogy a mentőmozgalom jeles személyeinek is emléket akart állítani. A múzeum sorsa is kalandos, hiszen valaha csak egy kis szobában voltak kiállítva a tárgyak, majd a második világháború előtt bővítették. 1954-ben helyhiány miatt becsomagolták és elraktározták a műtárgyakat, magát a múzeumot pedig bezárták. Ez sokakat bántott, az orvosok közül többek között dr. Felkai Tamást is, az 1954-ben induló rohamkocsi szolgálat egyik alapítóját. A hatvanas évektől felkarolta és személyes ügyének érezte, hogy ez a múzeum tovább működjön.
1983-ban létrejött a Mentőbázis a Városliget közelében, és mivel egyes részlegek oda átköltöztek, így ismét lett hely a Mentőpalotában a múzeum számára. Felkai főorvos úr és dr. Bencze Béla, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója megszervezte a múzeum újbóli megnyitását, amihez a tudományos hátteret és segítséget az Orvostörténeti Múzeum akkori főigazgatója - későbbi miniszterelnök - dr. Antall József adta. A sikeres együttműködés, és a határozott kiállás következtében 1987-ben - a magyar mentés centenáriumi évében - ismét megnyílt a Mentőmúzeum. Felkai Tamás főorvos úrnak - vagy ahogy a mentők maguk között szólítják egymást, főorvos bajtársnak - elévülhetetlen érdeme, hogy ez a múzeum ma működik, és bemutatja az egykori eszközöket, felszereléseket, de emellett láttatni engedi mögöttük az embert is. Egyrészt a bajbajutott sérült betegeket, másrészt azokat az önfeláldozó lelkületű nemes mentőket, akik lerongyolódva, minden fizetség nélkül, sokszor embert próbálóan nehéz körülmények között is segítettek bajba jutott embertársaikon. Tették ezt tiszta elhivatottságból, valóban politikamentesen ? hiszen az ostrom alatt elsősegélyt nyújtottak katonáknak, mentették zsidó származású honfitársaikat, a forradalom alatt járókelőket, szabadságharcosokat és szovjet katonákat ? az önzetlen segítés szándékával.
A múzeumhoz tartozik egy veteránbázis is - ez a Róbert Károly körúton helyezkedik el - ahol a járműpark mára már múzeumba került darabjai várják a látogatókat. A helyreállított, működőképes egykori mentőautók megtekinthető belső felszereltsége ahhoz is támpontot ad, hogy a látogatók megismerjék milyen módon változott az idők folyamán az elsősegélynyújtás technika háttere.
Hogyan indult a mentés Magyarországon?
A mentőintézmények története több mint egy és negyedszázaddal ezelőttre nyúlik vissza Magyarországon. Elsőként 1886-ban Temesváron jött létre önkéntes mentőegyesület, majd egy évre rá 1887-ben a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület. Ezen utóbbi intézmény felépítése, szakmai színvonala, infrastruktúrája meghatározó volt az ország más részein megalakult szervezetekre nézve is. 1926-ban egy országosan szervezett mentőegyesület alakult, a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete, majd 1948-ban a fenti intézmények államosításából és összevonásából alakuló meg - mely már a mai kor emberének is ismerősen cseng, - az Országos Mentőszolgálat.
A kezdeti időszakban, a XIX. század nyolcvanas éveinek elején dr. Kresz Géza felismerte - aki jól ismeri a korabeli viszonyokat ? hogy az akkor 900 ezres fővárosban mentőszolgálatot kell üzemeltetni. Mivel ehhez állami segítséget nem kapott, önkéntes alapon, magánkezdeményezésként, egyesületi formában indul el 1887. május 10-én. Pártoló tagok tagdíjaiból, jómódú családok adományaiból indult az anyagi fedezet megteremtése, de később kényszerűségből minden év utolsó napján 24 órás gyűjtést is tartottak. Állami szinten csak minimális segítséget kaptak, ezért 1948-ig, az államosításig egyesületi formában működtek.
Milyen szolgáltatásokat nyújtottak, és mennyiért?
A mentési szolgáltatás ingyenes volt minden esetben. Az egyesület alapszabálya az azonnali betegellátásról rendelkezett, de itt is elsősorban a közterületi beavatkozásról volt szó. Mivel ebben az időben gombamód szaporodnak a fővárosban és környékén a gyárak, beindul a vasúti és a gépjármű-közlekedés, mindennaposakká válnak az üzemi és a közlekedési balesetek, amelyeknél orvosi segítséget kell nyújtani. Az egyesület az anyagi gondjai enyhítésére az 1890-es évektől bevezette a betegszállítást is, amelynek szabályos tarifája volt, és ebből állandó bevétele származott.
A mentők már a kezdetektől ahová csak tudzak, orvost vagy mentőtisztet delegáltak, hogy általuk biztosítsák a legmagasabb szintű ellátást. Akkoriban az orvosok - az indulás első éveiben még javarészt sebészek a klinikákról - és az ápolói kar is ingyen jöttek, és vállaltak szolgálatot. A későbbiekben, ahogy a hívások száma rohamosan növekedett, ezt már nem lehetett elvárni, ezért a századforduló táján professzionalizálódott ez a szakterület.
A II. világháborúban a mentési feladatok megsokszorozódtak
A II. világháború idején szervezeti centralizálás zajlott a fővárosban, megalakul a Fővárosi Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálat, amibe betagozódik a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület is. Ennek központja itt a Markó utcában volt, de szerte Budapesten voltak kirendeltségei és a kórházakban kisebb egységei. Felkészültek a légitámadásokra, és ki akarták védeni a szétszórt kirendeltségekkel, hogy egy esetleges, a központot ért bombatalálat megbénítsa a mentési tevékenységet. A háború idején a mentőszolgálat nagyon komoly és nagyon magas színvonalú mentési munkát végzett.
A háború után az állam a mentők életében is komoly szerepet vállalt
Szinte a romjaiból - a mentődolgozók fanatikus küldetéstudatának köszönhetően viszonylag rövid időn belül újraszervezi magát a mentőszolgálat. Erre szükség is volt, hiszen gyakorlatilag gépjárműpark nélkül maradnak, a bombázások a technikai eszközökben és az infrastruktúrában is hatalmas károkat okoztak. A mentők 1948-ra elérik az utolsó békeév technikai színvonalát, ami rendkívüli teljesítménynek számít, gépjárműparkjaikat és állomáshálózatukat újraépítették. Ebben az évben megtörténik az államosítás is, ami egy országos, szakmai irányelvek tekintetében egységes mentőintézmény megszületését tette lehetővé. Ezzel ugyan a szervezetek elvesztették addigi autonómiájukat, ugyanakkor egy fejlesztéshez, korszerűsítéshez szükséges biztos anyagi bázis jött létre, melyet az állam finanszírozott, hiszen a kormányzat garanciát vállalt arra, hogy fix összeg átutalásával az új mentőintézmény munkáját támogatja
A háború után az egészségügyi kormányzat a mentőszervezetek államosítása mellett döntött és megalapította az Országos Mentőszolgálatot. A folyamatos működés biztonságának érdekében modernizációt hajtottak végre, az akkori idők modern autótípusából ? Fiat 1100-as mentő gépkocsi ? ami az ötvenes évek végéig rendszerben maradt. Komoly lépéseket tettek az egységes gépjárműpark megteremtésére, egységesítették a járművek egészségügyi felszereléseit, megszervezték a mentődolgozók egységes oktatását, továbbképzését.
1954-ben a világon elsőként az Országos Mentőszolgálatnál, Budapesten kezdte meg működését az első rohamkocsi. A forradalmi újításnak köszönhetően az új mentőegység a betegellátás során számos olyan új beavatkozást, eljárást alkalmazhatott, melyre korábban csak kórházi lehetőségek között volt lehetőség, sőt még olyanokat is, melyek még a kórházi, hospitális ellátás gyakorlatában is újdonságnak számítottak.
A forradalom idején is hívek maradtak esküjükhöz
1956-ban a forradalom idején a Markó utcai épületben szükségkórházat is létrehoztak, ugyanannak a dr. Orovecz Bélának az irányításával, aki 1944-ben is fontos szerepet töltött be a Légoltalmi Mentőszolgálatnál. A légoltalmi pincerendszerben alakították ki a kórházat, ahol fekvőhelyeket helyeztek el, ideiglenes műtőt alakítottak ki, gyógyszereket, kötszereket, vérkészítményeket halmoztak fel, már a forradalom kitörését követő napokban. Az egykori kórház helyén mára - a múzeumhoz kapcsolódóan - kiállítóhelyet rendeztek be, az akkor használt felszereléseket, eszközöket kiállítva. A múzeumnak ez a része azonban leginkább pszichésen hat a látogatóra. Átélhetjük a mély légoltalmi pincének azt a nyomasztó érzését, - miközben hangeffektusokkal imitálják a fegyverek zaját, - amit az egykori sebesültek és az itt dolgozó egészségügyiek is, nap, mint nap átéltek. A kiállításon olyan ikonikus alakokat mutatnak fel ebben a gyorsan értéket vesztő világban, akik áldozatkészsége, önfeláldozása, máig követendő példát állít elénk.
Tölgyesi Tibor
