A tavalyi (tánc)színházi választékból Goda Gábor Hermész 13-át szerettem, mert ötletesnek találtam, bátran, sok humorral, profi színvonalon keverte a táncot és a prózát, nekem újat tudott mondani a testek képzőművészeti alkotássá avatásával, illetve a testnek mint alkotás létrehozójának az ábrázolásával.
Az ugyancsak tavaly, a sepsiszentgyörgyi M Stúdióval készített Törékenyben pedig annyi értéket láttam ? a népzene-néptánc egész történetfüzért mesélt el, a vessző- és pohárrengeteg aktív szereplővé előléptetése, stb. -, hogy meghívtam az idei Alternatív Színházi Szemle versenyprogramjába. Megvallom, fenti, kellemes emlékeimet jelenlegi tanácstalanságom és zavarom leplezése céljából idéztem fel; ha tetszik, időhúzásként, hogy minél később kelljen bevallanom: számomra a KakasKakasKakas néhány meghökkentően közhelyes alapötlet - mikor gondoljuk, hogy jó és kész valami, amit létrehoztunk?... minden mozdulat teremt valamit, de egyben valami korábbit el is tüntet, ? nem a végső produktum, hanem az oda vezető út, illetve az úton levés minősége válik tartalommá - jórészt modoros, néha egyszerűen unalmas jelenetfüzérének látszik. Azokban a pillanatokban izzik fel az elődás, ahol a kétségtelenül remek táncosok lételemükben, a táncban mutatkozhatnak meg: a baromfiudvar-jelenetek, a számtalan kakasvariácó mindmegannyi remeklés, humor és fölényes szakmai tudás, precíz, mindent elmondani képes mozgás, tragédia és játékosság finom párlata. De nagyon jó, izgalmas és hatásos a nyitójelenet botos tánca, amelyet az egyetlen feketébe öltözött férfi mutat be, s amelynek során a groteszkül-fenyegetőn hatalmasra nőtt bot ? fokos? sétapálca? revüszínházi karmester-pálca? ? varázspálcaként fogja leleplezni magát, s a táncos minden mozdulata fehér rajzolatként jelenik meg a háttérfüggönyként is funkcionáló vetítővásznon (videótechnika: Bodóczky Antal, Korai Zsolt, Téri Gáspár).
Csakhogy, ami működik egy jelenethosszban ? hiszen azt érzem, hogy nagyon szeretném kipróbálni én is ezt a botot! vajon nem csak trükk? én is tudnék így, a távolból rajzolgatni? -, az biztosan elveszíti jelentését (és főleg: hatását!), ha a rajz-tánc az egész előadás alatt tart a háttérben. Értem én, hogyne érteném, hogy folyamatosan kisérletezünk, csináljuk a dolgunkat, és ez monoton is lehet, meg unalmas is. De aztán egyszercsak egy megmagyarázhatatlan pillanatban ? IHLET! ?, mint itt az előadás legvégén, elővarázsolódik kezünk nyomán a mű: a kakas. És sajnos ez is annyira kiszámítható: végre előrejön az előadást a háttérben bámulatos energiával végigfestegető-végigtáncoló szereplő, s tudom, hogy akkor most majd megszületik a mű. Nekem itt jobbára minden szájbarágósan egyszerű, túlmagyarázott ? például a régi jégkorcsolya-versenyek bíráskodására és a mai kiszavazó show-k zsűrizésére hajazó pontozás = minden megnyilvánulásunkat, tettünket, szavunkat, mozdulatunkat megítélik (jaj) -, vagy a végtelenségig ismételt mozdulatsorok halmozása (vasalás, hajszárítás, papírgalacsin-gyártás, stb.) = életünk monoton, de nem baj, ebből még kijöhet valami!
De a legfájóbb Katsushika Hokusai (1800-1857) beidézése mint az előadás ihlető forrása: az ő Kakasa, pontosabban az annak elkészültéhez fűződő anekdota szolgált volna kiindulópontul az egész előadáshoz. Mármint, hogy pillanatok alatt elkészítette e csodálatos rajzot, de előtte tíz évig várakoztatta megrendelőjét, aki csak azt nem tudta, hogy közben hány ezer próbálkozás előzte meg e profi könnyedséget-gyorsaságot. Hát, nem tudom. Nekem mindenesetre ezért a tanulságért nem kellett a XIX. századi japán shunga és manga-mesterhez fordulnom: nekem hasonlóan bölcs tanulságúnak tűnik az a vízvezetékszerelő-történet is, amikor a Mester egyetlen, jól irányzott kalapácsütéssel megjavította a szivárgó csapot, majd az egyperces munkáért kért horribilis árat kifogásoló megrendelőnek csak annyit mondott: igaz, most egy percig tartott, de előtte húsz évig gyakoroltam ezt a mozdulatot!
