Szakmai gardrób – Máté Gábor

Mennyire tud újat hozni egy következő előadás ebből a sorozatból, pláne, hogy a volt osztályából többekkel rendszeresen dolgozik?

Eddig mindegyik más volt, mert minden alkalommal újrakezdünk valamit. De a szónak abban az értelmében új, ahogy legelőször volt, nyilván már nem lesz soha. Ám amit elkezdtünk ezzel a sorozattal, az máig unikális.

Én nem akarom ezt annyira. Ők szokták mondogatni viccesen, de amire az sorra kerül, lehet, hogy nekrológ lesz.

Egy szóbeli szerződéssel megfogadták.

Ahhoz, hogy az egyetemre felvett fiatal emberek megtalálják magukat, hogy színészegyéniségekké váljanak, általában nagyon sokat kell tanulniuk. Ez a legtöbbjükkel az egyetemen kezd történni. De mindenkinek más a története, mert mindenki a maga személyiségével küszködve lesz valamilyen. Attól függetlenül pedig, hogy ők színészetet tanulnak, a személyes boldogulásukat keresik, és ez így is van jól.

Milyen a jó színészegyéniség?

Mint egy gardrób, amiben minden van, mégpedig rendszerszerűen, fellelhető módon a fiókokban, akasztókon, dobozokban. Jó színészegyéniség, aki a pályáján tudja kamatoztatni a saját egyéniségét, akire többféle szerepet rá lehet osztani – ami persze egy általánosság –, és aki szakmailag hajlékony. Ez úgy hangzik, mintha egyénietlennek kellene lenni, azonban mindez a szakmaiságra vonatkozik, nem a magánemberre.

Ki tudta volna előre, hogy például Gál Kristófból rendőr lesz? De meglepett az is, hogy Fenyő Iván nem színházban képzeli el a színészetét, ő jobb színész annál, mint amit a közönség most lát belőle. Arra pedig kifejezetten rácsodálkoztam, hogy Máthé Zsolt sokkal szuverénebb alkotóvá vált, mint ahogy róla azt lehetett sejteni. Persze mindenki fejlődik és az nem egyenletes folyamat, úgyhogy még biztos várnak rám meglepetések.

Nem tudom. Akkor annak a társulatnak szellemi vonzereje volt, amire leginkább a pesti értelmiség volt fogékony. Létezett ugyan pár jó bérlet vagy néhány ember, aki pontosan vette azokat az előadásokat, de a kaposvári közönség nagyobbik fele inkább nyitott volt, semmint értő. Színházi embernek lenni olyan sokat tehát akkor sem jelentett abban a városban. Az persze igaz, hogy a színház, a kultúra presztízse általában csökken.

Ahhoz mit kell tudni, hogy jó tanár legyen az ember?

Figyelni.

Nem. A színészet egoista szakma: elég, ha az ember kicsit figyel a másikra, egy jó rendező a sok egoizmust ügyesen terelgeti, és akkor az összjátékká válik. Mindez természetes, mert a színészetnek kiemelkedően fontos része az én megmutatása – anélkül nem lehet színházat csinálni, az én hiánya kiabál a színpadon. De egy színészről – legyen bár olyasvalaki, aki mindent tud a szakmáról – egyszerűen kiderül, hogy való-e neki a tanítás. Elég feltenni a kérdést az illetőnek, mit szeretne csinálni, tanítani vagy eljátszani ezt vagy azt a szerepet. A tanítás felelősségteljes dolog, amit persze nem szabad túlmisztifikálni, csak mert ötévenként van tizenpár ember, akivel az egyetemen foglalkozom ? ez csak apróság a szakma egészében.

A gondolkodást, az ízlést?

Persze, fél év alatt mindenki tudja, mire hogyan fogok reagálni.

Kénytelenek szegények. Az osztályt vezető tanár gondolkodása meghatározó. Természetesen lehet velem vitatkozni, nincsenek szentenciáim, én is tévedhetek. Így minden szituációban ugyanonnan indulunk a tanítványaimmal, és azáltal, hogy tudják, nem vagyok tévedhetetlen, felszabadultabban dolgozhatnak. Aki pedig elsajátítja ezt a fajta analitikus gondolkodást, az megtalálja a világ és az élet színházi kifejezésének módjait.

A színészi pálya azonban még mindig vonzó, ha például az egyetemre jelentkezők számát nézzük.

Korábban ennél is többen jelentkeztek, és a világ egyre anyagiasabb, aminek következtében a kultúrának, a színháznak is fogy a közönsége. Ha józanul mérlegel valaki – ugyanis az anyagi világnak is van igazsága –, akkor ez a pálya sok szenvedéssel és nélkülözéssel kecsegtet. Ma olyan társadalmi igazságtalanságok vannak, amire az embernek már nagyon fiatalon válaszokat kell adnia. S amire még egy igen rátermett fiatalnak is nehéz azt mondani, hogy egy művészi pálya a válaszom, mert ez ma egyfajta önfeladást is jelenthet. Persze akinek volt elementáris élménye színházban, és megtapasztalta, hogy előadások kérdésfelvetései – mert válaszokat persze nem adhat a színház sem – lehetnek revelatívak, azt vonzani fogja a dolog: az emberrel való foglalatosság.

Ha egy színész, egy előadás hatásosan, erősen fogalmaz, nem hanyag, hanem konkrét, akkor megadta a tisztességét annak, amit csinál: az esélyt, hogy az jó legyen. De egy színház ennél nagyobb hatású nem tud lenni.

Csak feltételezéseim vannak arról, hogy a rendszerváltás környékén milyen lehetett színházigazgatónak lenni, de az biztos, hogy akkor az egész világ kíváncsibb volt ránk. Ma már nem vagyunk olyan érdekes ország, ami természetes, mert most mindenki másra fókuszál. De éppen abban az időszakban kezdődött meg az a folyamat is, amelyben a színház társadalmilag egyre kevésbé jelentős lett, hiszen a szabadság annyi más érdekes dolgot kínál a művészeten kívül is. Ilyen értelemben tehát húsz évvel ezelőtt sem volt könnyebb helyzete egy színházigazgatónak – meglehet, akkoriban még nem lehetett ennyire világosan látni mindezt. Bár aki a kilencvenes évek elején igazgatóként nem vette észre, hogy a színházak egyre kevésbé fontosak a társadalomban, az nem figyelt oda.

Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azt nem tudtam, hogy az álmatlan éjszakáimon oly módon kell gondolkodnom – a kasszát, a nézőszámot ugyanúgy kell produkálnom –, mintha egy magánszínházat vezetnék. A művészi kockázattal tehát igen csínján kell bánnom, mert támogatási szempontok szerint nincs megkülönböztetve a társadalmi kérdésekkel és problémákkal foglalkozó színházunk a bulvártól. Meglepett, hogy a szabályozásban a művészi minőséggel kapcsolatban egy mondat sincs.

Ennek nyilván egyenes következménye, hogy legyen bármilyen nagyszerű egy társulat, egy színész, nem vár rá anyagi jólét. Hogyan lehet ehhez viszonyulni színészeket képző tanárként? Gondolom, időnként kikérik a véleményét a tanítványai, hogyan boldoguljanak a gyakorlatban.

Beszélgetünk ilyesmiről, de nem tudok jó választ, pedig ez engem is foglalkoztat. Irtózatosan nagy a különbség aközött, amit az egyetemen tanulnak, illetve amit a színházi világban tapasztalnak. A minőségi oktatás után szinte kizárólagosan mennyiségi gyakorlat vár rájuk. Nagyon nehéz tanácsot adni úgy, hogy az ember azonos maradjon azzal, amit öt éven keresztül tanított, biztasson mégis egy nem éppen ekvivalens dologra, csakhogy egy kezdő színész egyáltalán a pályán maradhasson.

Jó esetben. Persze szerencsés, aki az életéről gondolkodhat, tehet fel kérdéseket. A közhiedelemmel ellentétben például a nézők is szeretik a kortárs darabokat, ezek ugyanis rólunk gondolkodnak. Ezt még akkor is előnyben részesíti a közönség, ha irodalmilag akár kevésbé ügyes is. Ennek ellenére a színházak többségében nem tartják ezt üdvösnek. Mindezek tükrében pedig kérdés, hogy az a sok tehetséges színész és színházi ember, aki nem tud helyzetbe kerülni, hogyan fog kibontakozni.

Nagyon büszke is vagyok erre. Persze ez mindenekelőtt Weöres Sándort dicséri, amikor újraolvastam, megrendített, mennyivel általánosabb, mint a kor, amelyben megszületett, mennyivel többet tud a világról, mint ami őt körülvette. Szerintem magát Weöres Sándort is meglepné, ha látná, és hallaná, hogy mennyire igaz ma, amit írt.