Aggódva vártam, hogy felgyógyuljon, mert a Fekete asszonyok című, rövid novellámból is tervezett táncjátékot. Elmondta vízióját, egy domb mögül jönnének fel, és érnének a folyópartra, ahol kedvesüket várják hasztalan. Csillogó tekintettel mesélt, és már a szavai nyomán is láttam a jelenetet, ahogy láthattam egy másik írásomból, az Egy régi kertben címűből korábban létrejött művét.
Sokat foglalkoztatta a nők helyzete, a nő sorsa, sok koreográfiájában mutatta be a Kárpát-medence embereit költészettel szőtt történeteiben. Úgy tudott a tánc nyelvén életet teremteni a színre, mintha szavakkal előadott drámát látnánk. Mestere volt a folklórnak, a magyar népművészetnek, kiváló koreográfus és rendező volt, empátiával megáldott táncpedagógusként fiatalokat, gyermekeket nevelt a néptáncnak, óvodákban, iskolákban alkalmazzák módszereit.
Erkel Ferenc-díj, Kossuth-díj, a Nemzet Művésze… a kitüntetések, az elismerések mellett táncosaitól meg a barátaitól kapott szeretet és tisztelet, a közönség tapsai övezték, éltették hat évtizedes munkálkodásában, a néptánckultúra nagyasszonyát.
Fájó elveszteni anyát, felséget, de fájó nekünk, barátainak is a hiánya. A remek beszélgetések az otthonában gazdagon terített, remek étkekkel és italokkal megrakott asztal körül, a táncbemutatók ünnepélyes, boldog hangulata immár emlék. De művei, produkciói, írásai nem emlékek, itt maradnak velünk. És itt marad derűs tekintete, mosolya, emberségének szelleme.
