Képzeld csak el, milyen, amikor emberi tetemek vesznek körül, mellettük éhezel vagy nyers krumplit eszel. Ha eszel. A kenyér ízét elfelejted, szenvedsz, miközben a kiálló bordáidat figyeled. Ha figyeled. Így létezel egy egész éven keresztül. Milyen lehet, amikor a reménytelenség legmélyén, egészen a bugyrában, fogolyból árucikké válsz. Amikor a reménysugár – hogy valaki kiválaszt, magával visz, hogy földjén dolgoztasson, cserébe ételt és szállást adjon – súlyos teherré válik. Lesz-e majd, ki kiválaszt, aki magával visz csontsoványan?

Minden kétséged és csúfságod ellenére két nő – egy fiatalabb és egy idősebb – elvisz, befogad, etet. Attól tartasz, csak azért erősítenek, hogy aztán a szolgájuk lehess. „Vajon tudják-e, hogy nincs erőm dolgozni? S ha megtudják, kidobnak, elzavarnak?”

Nem dobnak ki, hanem gondoskodnak rólad, szeretettel, odafigyeléssel. Pedig a nyelvüket sem beszéled. Ahogy telik az idő, a törött körmöd kifényesedik, a kiálló bordáid lassan eltűnnek, az arcod kigömbölyödik. Idővel egy veled együtt négy főre duzzadt család részeként kezelnek.

Ahogy újra emberi formát öltesz, férfiasodsz, észreveszed a lányt, akinek alakjában, tekintetében, idomaiban, minden mozdulatában, rezdülésében a nőt látod.

Mit kezdesz vágyaiddal ezen az idegen helyen? A semmiből jött feszültséggel, szikrákkal, mely a pillantások találkozásából születik, és nem múlik? Mit kezdesz a vonzalommal, mely bűntudatot kelt benned? Hiszen a nőnek van egy fia, akivel megkedveltétek egymást. Sokat sétáltok, játszotok, tanítjátok egymást a másik nyelvére, eközben jókat nevettek, de figyelsz arra, hogy egy percig se érezze, hogy te a már halott apja helyébe akarsz lépni. Kötéltánc ez.

Amikor megtudod, hogy a ruhák, melyeket viselsz, a fiú apjáé, megcsap a féltékenység szele. Irigy és féltékeny vagy a halott férfire, ezért hármat visszalépsz, és tartod a távolságot.

„Gyakran megtörténik ez a legteljesebb szerelem idején is, ha felfogjuk, hogy a másik születése percétől kezdve nemcsak értünk, miattunk élt; ez mutatja, mennyire magányosnak érezzük magunkat a világon, kétségbeesetten akarjuk, hogy pályánkon együtt fusson velünk egy társ, mindenben hozzánk hasonló, mindenben egy velünk.”

Ismerős. Eszembe jut egy gyerekkori szerelem, mikor a lány azt mondta nekem: „Én nem gondolok folyton rád” – mire én: „Persze, ez természetes” – feleltem látszólag higgadtan, miközben a mondata sokkolt. Hogy mi? Ez igaz? Ki kell még neki rajtam kívül? És féltékeny voltam mindenkire, a világra. Úgy éreztem, hogy minden pillanat elfecsérelt idő, amit nem vele töltök. És különben is, nekem folyton az járt a fejemben, miképp járjak a kedvében, mikor mivel vidítsam fel, milyen aprósággal lepjem meg.

A történetben egy nem várt, aggasztó esemény a két fiatalt összerántja, onnantól házastársként kezdenek együttműködni. Persze lassan, fokozatosan, előbb feladatmegosztásban, majd minden téren érzékenyen, érzékien, bensőségesen viszonyulnak egymáshoz.

Eztán az öregasszony, a lány anyósa, a gyermek nagymamája a fiút örökbe fogadná, aki ettől megrémül. Család, föld és biztos jövő francia földön, biztatják, de ő határozott nemmel felel. Eszében sincs maradni, haza akar menni. De ezt nem mondja meg, bűntudata van, szégyelli, titkolózni kezd.

Terveket sző, a hazatérés illúziójával győzködi magát, még azt is elképzeli, hogyan tér vissza szülőfalujába, és ott az anyja hogyan szalad oda hozzá, mikor észreveszi őt. Innentől ez a kép élteti.

Látjuk, miként tipródik, miközben tudatosan elhidegül szerelmétől. Párhuzamot von a tábor és a tanya között, elgondolkodik azon, hol, mit kapott. Az egyik helyen fogoly volt, szenvedett, a másikban szeretetteljesen, családtagként bántak vele. A két nő vajon miért nem látta benne az ellenséget, az ismeretlen idegenben, ki a nyelvüket sem beszéli? Miért tartották fontosnak, hogy megmentsék?

Dönt. Elhagyja őket, de miképp tegye, írjon-e búcsúsorokat, melyben választ ad a miértekre? Vagy hűtlenségét könnyebben elviselik, ha „csak” haragot éreznek majd iránta? 

„Kárhoztathatjuk-e vagy dicsérhetjük-e magunkat bármi tettünkért is? Egy biztos. Szándékaink nagy része jóravaló szándék – legalábbis ez a hit sarkall mindannyiunkat.”

Nyitókép: Szakonyi Károly Kossuth- és József Attila-díjas író, dramaturg az újbudai Feneketlen-tónál 2020. január 8-án. Fotó: MTI/Cseke Csilla

#olvasósarok