Elég régóta dolgozol forgatókönyvíróként. Mit gondolsz, mennyire változott a szakma megítélése az elmúlt évek során?
Én a 2000-es években kezdtem el forgatókönyvet írni, a 90-es évekről csak hallomásaim vannak. Az én generációm a hetvenes évek második felében született, minket Ratkó-unokákként is szoktak hívni. A Ratkó-korszak az ötvenes évek elejére tehető, ekkor sok gyerek született, mert tilos volt az abortusz, s ennek a generációnak sok gyereke született a hetvenes években. Nem vagyok ennek a tudósa, de úgy látom, ez a korszak kitermelt egy olyan nemzedéket, akik céltudatosan forgatókönyvírók akartak lenni. Én nem egy második álmot élek ahhoz képest, hogy rendező is lehettem volna, nem egy frusztrációval dolgozom, hogy jaj, én csak író vagyok, hanem mindig is ezt akartam csinálni és számomra ez a világ csúcsa.
Ezek szerint a forgatókönyvírás csak a rendezéshez képest volt másodrendű dolog?
Nem, hanem a szépirodalomhoz képest is. Amikor a magyar film forgatókönyvírókat próbált kitermelni, akkor azt a szépírókból tette, akik jobbára el is vállalták, mert mindig több pénz volt a forgatókönyvírásban, mint az irodalomban. Azonban sokszor kellett küzdeniük a rendezővel és úgy voltak vele: nem éri meg.
Mit gondolsz arról, a szerzői film hagyatéka lehet az, hogy ma Magyarországon a forgatókönyvíró szakma kissé háttérbe szorult?
Szerintem az egy ideális helyzet, ha valaki jó író és kiváló rendező is egyben ? ez azért ideális, mert ebben az esetben a rendező a saját könyve minden érzékenységét képes közvetlenül átvinni a filmre. Nagyon kevés az olyan ember, aki tud annyi időt beletenni az írásba és a rendezésbe is, például Fliegauf Bence és Hajdu Szabolcs ilyen alkotók. A legtöbb esetben azonban elbillen a mérleg az egyik irányba: épp ezért lesz valaki csak az egyikben nagyon jó.
Azt gondolom, mindenkinek fel kell mérni a határait, hogy tényleg annyira jó író, és annyira tehetséges rendező-e. Én azt látom, hogy a magyar film nagyjai mind fel tudták mérni a korlátaikat. Ha valaki nem tudott jól írni, vagy nem volt biztos magában annyira, akkor Szabó István vagy Jancsó is hívott egy írót segítségül. Ez is a zsenik sajátja, hogy tisztában vannak a saját korlátaikkal.
Az volt a gyakoribb az eddigi pályádon, hogy felkérésre írtál, vagy az, hogy a saját forgatókönyvedhez kerestél partnereket?
Én olyan típus vagyok, aki szeret kezdeményezni, aki szereti megadni a kezdő impulzusokat. Ez egy alkati kérdés valószínűleg. Ez is talán egy újdonság, mert a magyar film úgy működik általában, hogy a rendező adja meg az első impulzust, és ehhez keres társakat.
Én sokszor úgy kezdem, hogy már megírtam, kész van a forgatókönyvem. Első körben az a legfontosabb, hogy ki lesz a rendező. Ha ő megvan, akkor megkeresünk egy producert, hogy van egy könyvem, valószínűleg ő rendezné, mit csináljunk. Az is előfordult, hogy a producerrel együtt kerestünk meg rendezőt.
A rendező kiválasztása kardinális pontja a film létrejöttének. A vizsgáról korábban azt nyilatkoztad, jó érzés volt részt venni a munkálatokban, míg a 9 és fél randi esetében félrecsúszott az együttműködés.
Az első nagyjátékfilm-forgatókönyv, ami az én nevem alatt futott, az a 9 és fél randi volt. Az rögtön egy rossz élmény volt, de nyilván tapasztalatszerzésnek jó volt, hiszen kiderült, mennyire fontos az, hogy ki a rendező. Ekkor derült ki számomra, hogy nem lehet azt csinálni, hogy menet közben ? előkészítés, forgatás, utómunka ? próbálod meg korrigálni őt és folyton vitatkozol vele. Ezt így nem lehet, ennek semmi értelme. Ez olyan, mintha vihar idején a kapitány kezéből próbálnád meg kirángatni a hajót. Ha a rendezővel indulsz el a kikötőből, akkor vagy beértek együtt a célba vagy együtt süllyedtek el. Azt tanultam meg a 9 és fél randiból, hogy olyan rendezővel kell dolgozni, akiben megbízol és úgy érzed, vele eljutsz a kikötőig.
Mennyire szeretsz részt venni a forgatásokon?
Nyilván akkor szeretek kint lenni, ha úgy látom, minden klappol, minden a jó mederben halad. A berni követ és A vizsga minden napján kint voltam, próbáltam a Szabadság - Különjáraton is ott lenni. Az írónak egyébként az égvilágon semmi feladata nincs a forgatáson, ő ott a vizesnyolcas vagy az ötödik kerék. Ott mindenkinek van munkája, az író pedig inkább csak őgyeleg a forgatáson és próbál beszélgetést kezdeményezni minden odatévedő emberrel és elvonni a figyelmet arról a filmről, amit valójában ő írt. Én az év nagy részét a szobámban töltöm és a forgatáskor találkozom azokkal, akik tulajdonképpen az én munkatársaim. Az írás egy magányos élmény, akkor válik közösségivé, amikor megvalósul.
A forgatókönyvírás előtt filmforgalmazással is foglalkoztál. Vannak olyan filmjeid, amelyeket az ebből származó tapasztalataid alapján írtál? Például az ?56-os trilógia tudatos választás volt?
Nem, az nem ebből a megfontolásból született. A filmforgalmazói múltamnak annyit köszönhetek, hogy előtte semmit sem tudtam arról, hogy államilag dotálhatóak a magyar filmek, azt hittem, hogy mindenki a piacról él. A filmforgalmazói múltamból két film ötlete született: az S.O.S Szerelem és a 9 és fél randi. Ezek arra voltak kísérletek, hogy kiszámítsuk azt, mire megy be a magyar néző. Itt formulákat másoltunk: ha bemegy egy Csányi Sanyis vígjátékra mondjuk 500.000 ember, akkor ennek a műfajnak van közönsége, tehát van rá kereslet. Ezek teljesen tudatos kísérletek voltak arra, hogy piacból megélő filmet csináljunk. Tiszta marketing az egész. Közben meg senki sem akar rossz filmet csinálni. Ez nyilván fordítva ülés a lovon. Itt a kereslethez próbáltunk előállítani egy terméket.
Én örülök, hogy forgalmaztam filmeket, mert számomra nem ér véget a film azzal, hogy megcsinálom. A munkatársaimat is folyton arra bátorítom, hogy csak nyomjuk, nyomjuk, nyomjuk! Ezeket a filmeket el kell juttatni a közönséghez, a sajtóhoz. Én máig nem hiszem, hogy a magyar filmet csak közpénzből kellene csinálni. Ott van a közönség, meg lehetne őket szólítani, és be lehetne őket vonni a filmgyártásba. A Nejem, nőm, csajom például teljesen magánpénzből készült. Én azt gondolom, az lenne az ideális, ha kialakulna egy olyan filmfinanszírozási forma, amelyben részben magán-, részben közpénzből készülnének filmek.
Akkor az ?56-os trilógia utólag állt össze egy csomaggá?
Igen, így történt. Amikor A vizsgát kutattam, akkor más történeteket is leírtam, ekkor találtam rá a berni követre is. Engem ez ragadott meg a leginkább, ez lett volna a következő A vizsga után, de nem találták érdekesnek a pénzosztók.
Épp azt nyilatkoztam most valahol, ha rájövök, hogy egy újabb sztorim is ?56-ban játszódik, akkor mindig az a legelső reakcióm: legyen inkább ?60 vagy ?42. Mindeközben ?56 kimeríthetetlen: annyira sok történet van ott, annyira össze van ott gubancolódva minden. Amikor valaki nem érti, hogy mi van ma a magyar társadalomban, annak azt tudom mondani: hogy ?56 van, ez az, ami nincs még feloldva.
Hogy foglalnád össze, mi az, amit Te képviselsz a forgatókönyvírói szakmában?
Az biztos, hogy az európai és a hollywood-i film keverékét képviselem. Elsősorban olyan filmeket akarok írni, amelyeket szerettem gyerekkoromban. Elsősorban magamnak írok, azért, hogy nekem tetsszen. Másodsorban pedig mindig van egy ideális néző, aki lehet az apukám vagy a feleségem.
Én egy olyan generációhoz tartoztam, akik el voltak zárva az amerikai kultúrától olyan 6-8 éves korukig. Magyar és európai műveket, francia kalandfilmet néztünk, majd 86-87-ben hirtelen ránk zúdultak a hollywoodi filmek, de mindegyik egyszerre: egyben jött ki kb. a Ben Húr, a Keresztapa és A majmok bolygója is, a Nyolcadik utas a halál, a Vissza a jövőbe és a Beverly hills-i zsaru is. Gondold el, hogy ez hogyan hat az agyra! A mindennapi diabetikus kaja után elkezdesz McDonald?s-ot enni!
Hogy fér össze a Te filmes világlátásodban az európai és a hollywoodi filmes hagyomány?
Szerintem Hollywoodot szabad alkalmazni, de csak akkor, ha az európai érzékenységgel párosul, és ez azért fontos, mert magyarok vagyunk és magyar történeteink vannak. Az univerzalitás-lokalitás szerintem meg van az én filmjeimben is.
Amikor nekiállok egy történetnek, nem elemzem magam ennyire, csak a történeten belül mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem hagynak nyugodni, amelyek vissza, és visszatérnek ? azok a dolgok, amelyek meg akarják iratni magukat. Ezekről általában bemutatás után fél évvel értem meg, hogy miért foglalkoztatnak, úgy funkcionálnak, mintegy napló: visszaolvasom belőlük az akkori önmagam. A festészetre is ezt mondják, hogy ez a legjobb módja a naplóírásnak. Azokat a történeteket kezdem el írni, amelyek átjárnak bennem időről időre, és nem hagynak nyugodni.
Véleményed szerint milyen a jó forgatókönyv?
A forgatókönyv maga az élet, akárcsak a dráma. A dráma eleve létezik az életben, a drámaírók meglátják ezeket a drámai összefüggéseket és lejegyzik azt.A forgatókönyvíró legnagyobb feladata az, hogy belelásson az emberi lélek rejtelmeibe, emiatt született pszichológus.
Írás során miben gondolkozol: történetekben, karakterekben vagy képekben?
Egyértelműen képekben. Próbáltam például színdarabot írni, de semmi nem jut eszembe róla: elképzelek egy színpadot, hogy van rajta pár ember, de ennyi. Semmi más nem jut eszembe erről a helyzetről.
Fejben ugyanúgy leforgatom a filmet: ha nem is beállításról beállításra, de látom magam előtt a jeleneteket. A fejemben a filmet Francis Ford Coppola rendezi élete legjobb napján és egyszerűen csodálatos.
Mit tanácsolsz egy kezdő írónak?
Tesztelje le magát abban, hogy valóban ez az, ami a legboldogabbá teszi. Sokszor előfordul, hogy valaki író akar lenni és nem is élvezi az írást, vagy nyűgnek tartja azt. Az író általában az odautat jobban élvezi, az utat magát. Egy író írni szeret és kényszeresen teszi ezt: akkor is írna, ha nem kapna érte pénzt, ha egy cellában ülne és nem lenne tolla. Folyamatosan ír és egyre jobbakat. Eleinte azt gondoltam, hogy elfogynak a jó ötletek, de tévedtem: ez nem fogy el, hanem mindig több lesz.
