A tizenötödik KaposFest első napja első hangversenyének közreműködőjeként, hangulatának megalapozójaként bizonyára még egy olyan profi muzsikusban is van némi félsz, mint ön, vagy legalábbis érzi a felelősség súlyát. A kaposvári székesegyházban megrendezett esemény az orgonának a fesztivál hangszerei közé való bevonása és a szakrális környezet miatt egyaránt rendhagyó színfoltnak számított a KaposFesten.
A nagy múltú, rangos KaposFesttől felkérést kapni már eleve nagy megtiszteltetés, és kihívást jelent. De egy akkora művésszel együttműködni, mint Várdai István, még annál is nagyobbat. Külön öröm volt számomra az Istvánnal közös készülés, például az átiratok javítgatása. Fantasztikus lehetőségként éltem meg azt is, hogy a felújított székesegyház felújított orgonáján játszhattam, akárcsak azt, hogy nem a karzaton, hanem a lenti játszóasztalnál. Több évtizede hivatásomnak tartom már az orgonának minél többekkel való megkedveltetését, amelyet egyszerre nevezhetünk a legérdekesebb és a legismeretlenebb hangszernek, részben abból adódóan, hogy az esetek többségében a karzaton játszik rajta az orgonista, és senki sem látja, hogyan szólaltatja meg. Hogy a dolog titokzatosságát csökkentsék, sok helyen már jó ideje kivetítőn kísérhető figyelemmel, mi történik odafent. Én pedig Instagram- és YouTube-videókban, a Filharmónia Magyarország oldalain igyekszem megosztani az orgona titkaira vonatkozó tudásomat.
Az orgonisták többsége számomra rejtőzködésre hajlamos, szemérmes, a hangok mögül üzenő karakternek tűnik, önnek azonban most a „frontvonalban”, majdnem a nézők között ülve kellett játszania, mintha egy show szereplője lenne. Mennyire gyakori az ilyesmi a működése során, és hogyan viszonyul hozzá?
Ez valóban egészen más helyzet, mint láthatatlanul játszani a karzaton: a közönség ilyenkor egészen közel van, és az orgonista minden rezdülését látja. Az én pályámon e téren a Jóistennek köszönhetően a fokozatosság elve érvényesült. Sok éven át zongoráztam, mire egy kis falu orgonáján is elkezdhettem gyakorolni. Aztán pannonhalmai gimnazistaként, a diákmisék orgonistájaként működtem – akkoriban gyakran féltem attól, hogy a diáktársaim a vasárnapi ebédnél az általam elkövetett hibákon fognak viccelődni. Később a pécsi székesegyház karnagyaként „rejtőzködtem” a karzaton, és ez egyre szaporodó külföldi koncertjeim során is így volt. La Verna törte meg a jeget, ahol az Assisi utáni legnagyobb ferences kolostor van: annak a templomában ugyanis a lenti játszóasztalhoz ültettek oda. Meglepődtem, izgultam – aztán életem addigi legnagyobb sikerét arattam. Az egész doboz cédét megvették, amit magammal vittem, és rengetegen kértek autogramot. Ez a tapasztalat felbátorított, ezért akkortól már vártam a hasonló alkalmakat, a közönséggel való közvetlen kapcsolat élményét. Ha lent játszik az ember, egy speciális körülményt is számításba kell vennie: hogy az orgona tőle húsz-harminc méterre van, ezért az általa lenyomott billentyű vagy pedál által kiváltott hang valamivel később érkezik meg, míg a partner hangszerén, ez esetben István csellóján azonnal megszólal. Ez olyan adottság, amelyet helyszínről helyszínre ki kell tapasztalni, hogy kezelhető legyen.
Tapasztalatai szerint hogyan befolyásolja egy koncert karakterét-hangulatát az, hogy templom a helyszíne, és nem hangversenyterem?
Erőteljesen. Katolikus templomokban, pápai és püspöki rendelkezések nyomán nem is mindent lehet játszani. Az sem mellékes, hogy egy hívő másképpen ül be templomi koncertre, mint az, aki kizárólag a KaposFest egyik produkcióját látja benne, a helyszínét pedig esetlegesnek tartja. Én azért próbálok tenni, hogy a koncert után viszont már hasonló érzelmek járják át, és a spirituális hátterüktől függetlenül mindketten kisimultabbak legyenek egy kicsit.
Amikor szólóban játszott, és amikor Várdai partnereként, az számomra csaknem kétféle lét- vagy üzemmódnak tűnt: az elsőben nagy erővel, derűvel, szuggesztíven uralta a teret, míg a másikban szolgálatkészen, szerényen teret biztosított, alapot adott a csellószólamnak. Az ön felfogásában, megélésében hogyan egészen más és hogyan ugyanaz ez a kettő? Mi kell ahhoz, hogy egy muzsikus az egyikben és a másikban is megtalálja magát?
A rövid válaszom erre az, hogy az élet minden területén fontos az alázat, és a nagy művészeket mind alázatosság jellemezte. Ez fontos vízválasztó. Ha valaki csak a reflektorfényt keresi, azt a zenéjén is érezni lehet. Nagy zenészek tolmácsának tartom magam, és e minőségemben az is feladatom, hogy a műveiket orgonára alkalmazzam, az orgonát sokféle más hangszerrel „összeházasítsam”. Sok-sok gyöngyszem, a zeneirodalom számos remeke csak e munka közbeiktatásával mutatható be. Az orgona képes zenekarokat helyettesíteni, és én örömmel élek ezzel a lehetőségével. De éppígy azzal a másikkal is, hogy kísérője lehet például meditatív csellószólamoknak. Bach C-dúr toccata, adagio és fugájának általunk Istvánnal játszott változatában az volt a különleges, hogy ő itt az eredetileg orgonára írt szólam csellóra alkalmazott változatát adta elő, míg általában az a jellemző, hogy más hangszerek szólamait írják át orgonára.
Az ön kétféle működésmódja számomra szinte összeegyeztethetetlennek tűnt. Amikor szólót játszott, abból félisteni erő áradt, míg amikor Várdaival együtt, akkor leheletfinom, udvariasan támogató volt. Ez számomra olyasmi, mintha egy nagyon izmos, hatalmas férfi a hímzőklubban is remekül képes lenne megállni a helyét.
Ez kétségtelenül két különböző attitűd, de az orgona jellegzetessége is benne van, mert más hangszerek nem képesek hasonló hangzásbeli különbségekre. És az is előfordul, hogy valaki karakterétől függően egyik vagy másik játékstílusra szakosodik. Mert ahhoz külön érzék és hajlam szükséges, hogy a zenész a játszótársak jó partnere legyen: ne nyomja el őket, és finom árnyalatok érzékeltetését is feladatának tartsa.
A műsor előrehaladtával már viszonylag hamar sikerült a közönséget a maguk oldalára állítaniuk, fellelkesíteniük. Ön mikortól érezte és minek tudta be, hogy átfordult a hangulat? Ez az érzés hogyan befolyásolja a muzsikust? A hallgatóság „társalkotói” szerepéről milyen tapasztalatokat gyűjtött a pályája során?
Nagy ambícióm, hogy Bachot minél többekkel megszerettessem, és mindig abban bízom, hogy mivel én nagyon lelkesedem érte, ezt a közönségnek is éreznie kell: amit én érzek, át fog rájuk ragadni. Általános recept nincs a hallgatóság magunkkal ragadására, de a koncert egyes darabjainak sorrendje segíthet a hatás elérésében. Esetünkben az volt a titok, hogy az első művet István játszotta, a másodikat én, a harmadikat pedig együtt, és ez az első találkozás, együttműködés, közös hangzás sokak számára lehetett revelatív. Egy nagy zongoraművészünk a Covid idején nem vállalta Rachmanyinov III. zongoraversenyének eljátszását üres teremben, mert úgy érezte, hogy közönség nélkül ezt egyszerűen lehetetlen és értelmetlen – hogy a közönség jelenléte mennyit számít, arra vonatkozóan ezt a történetet érzem a legjellemzőbbnek.
A kaposvári székesegyház orgonája nemrég megújult. Milyen volt rajta játszani, jó barátok lettek-e már?
Az átadása óta egyszer már játszottam rajta, volt alkalmam vele ismerkedni. Lehet nagyon szeretni, örömmel ültem le mellé most újra. A KaposFest első koncertjén érdekes módon még a korábbiaknál is harmonikusabbnak éreztem az együttműködésünket. Látja, ennyit számít a jó közönség!
A hangversenyt megelőző, a székesegyházat bemutató idegenvezetésen elhangzott, hogy az új orgona korszerű technikai adottságai lehetővé teszik minden egyes rajta eljátszott mű memóriába rögzítését és tetszés szerinti időpontban való visszajátszását (vagyis még jelen sem kell lennie ahhoz, hogy újra koncertet adjon ott). Hogyan gondol erre a lehetőségre annak ismeretében, hogy minden hangverseny egyedi, és hogy a zene titkának a pillanat varázsát szoktuk gondolni?
Ez engem arra figyelmeztet, hogy a mesterséges intelligenciának jó kezekben kell lennie, ha nem akarunk vele ártani. A funkció praktikus hasznát pedig abban látom, hogy az orgonista később visszahallgathatja magát, kielemezheti a játékát, tanulhat az esetleges hibáiból.
Hogyan kötődik a KaposFesthez, a szervezőihez és a művészeihez, a fesztivál milyen erényeit emelné ki leginkább?
A KaposFest olyan fesztivál, ahol barátságokból születik művészet, és világossá válik, hogy a gázsi csak egy dolog sok más fontosabb mellett: sem egyik, sem másik oldalról nem az dönt az együttműködésről. Jól felépített, gondosan szerkesztett eseménysorozat a kaposvári, amely évről évre annak a tapasztalatával örvendeztet meg, hogy milyen szép közönsége van Magyarországon a kamarazenének.
