A József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában megtekinthető előadás azzal jeleskedik, hogy rendező (Méhes László), dramaturg (Szokolai Brigitta), színészek (Méhes, Márkó Eszter, Kocsis Judit), tervező (Rózsa István) pontosan utánaszámoltak a Szekeres József fordította színmű minden megőrzött vagy megváltoztatott sorának, és hajszálra tudják, mikor mit miért mondanak. Olyannyira hajszálra, hogy amikor a Tanítvány az évszakok nevével birkózik, s a tavasz, a nyár sikeres kibökését követően megakad, a Tanár a kobakjára mutatva igyekszik segíteni. Mivel a tanári koponya inkább kopasz, mint ősz, a leányzó a k... k... k... szókezdéssel kísérletezik, mígnem eljut a helyes megoldásig: ősz!
A néhány napot csúszó premier előtti házi és nyilvános főpróbák egyikén a különóramű majdnem tökéletesen működött (de a hírek szerint lemaradtunk egy olyan tapsrendi slusszpoénról, melyről a közönség talán nem). A díszlet és a világítás kis rakoncátlankodásai semmiben sem gátolták a szituáció kétszerkettőjének megértését, nem csorbították a kifejlet írói gyökvonásának eredményét. A szituáció: a vidéki életformába és hivatásának értelmetlenségébe belegárgyult, öregedő Tanár különórát tart - a szerény szürkeállományáról mit sem tudva néhány héten belül "totális doktori fokozatot" szerezni óhajtó, minap érettségizett Tanítvány számára. A kifejlet: a tanítás/tanulás folyamán, az őrült-beszéd-de-van-benne-rendszer tananyag buktatóiból is következően, mind súlyosabb ellenérdekeltségek lépnek fel a két fél között; az erősebbik végez a gyengébbel. Mint kiviláglik, kis házi jubileum ez: éppen negyvenedszer esik meg a dolog.
A kulisszákra sajnos a minimálisnál is kevesebb pénzt vesztegettek, így a díszletet inkább helyszínnek kell neveznünk. Bár egésze nem kelt kellemes látványt, részleteiben mi sem hibádzik. A falikaron eleinte ott lóg a nyakkendő-hurok, mely még az előző különórán került oda a tanár nyakáról. Természetesen a megfelelő pillanatban a helyébe akasztja a most kioldott kravátlit. (A gyilkolásban ne gyanakodjunk hurkos módszerre. Kés lenne az eszköz, és ennek is nyelvi - tudományos - oka van. Kés lenne az eszköz, ha...) A mindvégig szellemesen fenntartott játékos irónia szolgálatában kis illatfúvók, szekrényből kísérteties automatizmussal előbukó szőnyegrojt-egyengető, parányi zenélő hegyező tanúskodik a rendezői leleményről. Épp a semmiségektől, a kacajoktól, a gegektől halálosan komoly a parabola.
A térképzés érdeme, hogy számos bejáratot nyit az oktató szobácskába (még szekrényajtót is). Méhes László mint Tanár sokszor elhagyja a terepet, hogy illogikus helyeken térjen vissza. Rendezőként ugyanilyen járásokat biztosít a hol itt, hol ott felbukkanó Házvezetőnőnek: a pozsgás Kocsis Judit toppan, libben, surran, mászkál. Hóhér és hóhérsegéd így közlekedésük pókhálójába fonhatják az áldozatot. A Tanítvány már érkezésekor is csak beóvakodik, s amikor megérzi a bajt, kióvakodna: Márkó Eszter szemében ott a riadalom, hogy nincs kiút a pirinyó stúdió útvesztőjéből.
A meg nem kopott minta érdeme Ionescóé, az egyedi, egyszeri azonban a produkció hozadéka. A Tanár bizonyára nem iskolázatlan és nem "sima" elmebeteg. A Tanítvány bakfisnak igazán kedves, és tisztában van azzal, hogy a fogfájás a fájós fogúnak fontosabb lehet a világegyetemnél. Márkó Eszter helyhez kötöttebb, védtelenebb játéka és Méhes László mind túlmozgásosabb, nekigyürkőző szédülete kiegészíti egymást - Kocsis Judit eleinte decensen mosolygó, koreografáltan tevékenykedő, mindent előre tudó és vágyó Házvezetőnője pedig a lehető legprovokatívabb pillanatokban, ingerlő kis igyekvésekkel olvad bele a számtannal, nyelvtannal hadakozó kettősbe.
A rendezői értelmezés nem előkészítetlen, ám az egyéb motivációknak váratlanul fölébe kerekedő iránya a szexuális motiváció. A félig az asztal alá menekülő Tanítvány altestét, kis bugyival alig takart ölét, lábait löki felfelé, "társalogni" a Tanárral, aki a közel/távol állás helyett a fekvéssel határozta meg viszonylatukat. Kocsis Judit évődő kokottként hagyogatja el ruhadarabjait, hogy vastagon kifestett szájú, bomlott hajzatú, megnyíló ruhájú domina váljék belőle. A gyilkos Tanár segítőkész Házvezetőnője bokájától a combja felé suttogja-kiáltja gyónását, ami orgazmust vált ki mindkettőjükből; az asszonyból hallhatóan, mindenképp. A haláltánc-játékká (az előadás csúcsjelenetévé) formált, elnyújtott emberölés során a Tanítvány a tanár lábszárai közé csomósodó, lecsúszott nadrágtartó markolata felé kapkodott az imént. (A hózentróger Rózsa István jó színvilágú jelmezei-kellékei között a legnélkülözhetetlenebb.) E nyomaték elhomályosítja, hogy a lét abszurditásának végül is nem szükséges okát adni, főleg egy szinte kizárólagosat nem, lévén minden összetevő: ok.
Márkó Eszter
Márkó Eszter meggyőző verébszökkenésekkel váltja a suta kislányt pimasz kérkedőbe. A bölcsen kiszámított nevetés-dramaturgiájú produkcióban övé a hihi, a hehe. Addig, amíg. Kocsis ajka ah-okat, ok-okat, jaj-okat és vajh-okat kacajint, csittez. A magas Méhes néha panoptikumi gnómmá vicsorogja, kígyózza testét, hibátlan ritmusban érleli a férfi robbanását. Márkó figyelmes - és a Tanítvány mindig lekési a sorsdöntő másodperceket. Kocsis gépies - de a boldogító elborultság hátborzongató bájával. Méhes ellenszegülő - halántéka, tíz gyufaszálat utánzó kézfeje, sőt: akár a válla árulja el, milyen tusák árán veszíti el negyvenedszer is a küzdelmet (s mennyire vágyik e vesztésre).
A Házvezetőnő a rojtegyengetővel elgereblyézi a szőnyegszél szálait. Az elvágólagos rendet nem kedvelő Tanítvány kicsit szétrugdalja e párhuzamosokat. A nagyjelenet életet olt ki, de ami lényegesebb: nem tesz jót a szőnyegnek. A tetőpont után magukat a tetem praktikus eltakarításával csillapító háziak nem hagynak hátra csatateret. A Házvezetőnő megint villanykörtét cserél, órát igazít, rojtot ránctalanít.
