 |
| Fotók: Csákvári Zsigmond/ Kultúra.hu |
Főként a szarkák uralták eddig a képeid. Az Emlék-Komposztáló kapcsán ?luftballon-apokalipszisről? hallhattunk a megnyitón. Hogyan zajlik nálad a motívumválasztás folyamata?
Félig-meddig tudatos, a lényeg, hogy alapvetően mindegyik személyes élményen alapszik. A szarkákból lufikba való átmenet úgy született, hogy asszociatívan gondolkoztam. Először álmomban találkoztam a képpel. Tudjuk, hogy a szarka egy lopós madár, aki játékból elcsen színes dolgokat ? na, de mit tesz, ha egy léggömbbel találkozik? Azzal, hogy megkaparintja, véget is vetne neki, hiszen kipukkad tőle. Ebből a fantáziából alakult ki az első festmény, amelyen a szarka a lufikkal együtt jelenik meg. Kétségbeesve ül a léggömbök tetején: a kincset már megszerezte, de hozzáérni nem tud.
Érzékletes metafora az életről.
Számomra a festészetről is. Olykor eltöprengek azon, hogy mi történik, ha az ember már mindenféle tudást elsajátított a művészetében. Természetesen nem gondolom, hogy itt tartanék, de a kérdés foglalkoztat: mihez kezdenék, ha a palettám teljes lenne, és mindennek a határán túlléphetne. Akkor vajon mit festenék?
Félsz, hogy megtorpannál? Hogy nem lenne, mit mondani? Ha most elsősorban az motivál, hogy fejlődj?
Az visz előre persze: az ember holtáig tanul és mindig érik meglepetések. Szeretem a kudarcaimat, de közben azért elgondolkodom, hogy mi lenne, ha mégis a végére érhetne egy út. Akikre igazán korszakalkotó, világmegváltó művészként tekintek, róluk úgy érzem, hogy idővel mindent tudtak, de ezután váltak még érdekesebbé. Ez a hivatás lehet emberölő, és a tehetség nem segít, ha a fizikai test nem tudja a vele járó megterhelést követni. Nem véletlen, hogy a befejezett, teljes életműveket kedvelem, amely során a művész megküzd a materiális-fizikai valósággal is.
Kiknek a festészete inspirál elsősorban?
Akit eszméletlenül szeretek, az Gulácsy Lajos. Bár abból a szempontból neki sem volt teljes az életműve, hogy végül beleőrült az alkotásba. Mégis ő az, aki legmélyebbre hatolt a magyar festészetben. A másik, aki viszont végigvitte az életművet, és számomra kerek egészet alkotott, Csontváry Kosztka Tivadar. Egy alkalmat sem hagynék ki, amikor az ő képeiket láthatom.
 |
| Pinczés József: Csúcson |
A szarka és a lufik találkozásától indultunk, de a tárlatban sétálva a madár lassan eltűnik, és csak a léggömbök maradnak.
Nem azért tűnik el, mert nem gondolok rájuk, csupán úgy éreztem, nem kell, hogy rám ragadjon egyetlen motívum.
Azért más is van a tarsolyodban: tigris, elefánt, zsiráf.
Ahogy én gondolom, nemcsak az emberi mivoltunkat hordozzuk, hanem valahol állati ösztönök, tulajdonságok is élnek bennünk. Bizonyos élethelyzetekben ?állatul? kell viselkedni, hogy emberek maradhassunk. A tigris, az elefánt, a szarka, a zsiráf ? akik újra és újra megjelennek a képeimen ? belső létállapotokat jelentenek számomra.
A közös ?élmények? során hozzád nőttek ezek a figurák?
Nekem nagyon fontos, hogy azt festhessem, ami közel áll hozzám. Egész kiskoromtól kezdve elkülöníthetőek egyes korszakaim: már suhanc koromban volt egy-egy tárgy, amelyet imádtam magam mellett tartani, és azok mindig megjelentek a képeimen. Igazából festeni is egy kis játékfigurán tanultam meg, mert úgy véltem: teljesen mindegy, mit festek ? aktot, kockát vagy egy egyszerű játékot ?, a technikát ugyanúgy elsajátíthatom, viszont az érzelmi kötődés segít az alkotásban.
Magát az alkotás folyamatát miként éled meg?
Számomra a festmény egy átjáró valamilyen másik térbe, amelybe az ember nem tud belépni. Kivéve, ha ezt a saját belső világaként éli meg. A festőnek, ha jó képet akar alkotni, bele kell lépnie ebbe a világba, majd újra kilépnie, kívülről ránézni, és az ott látottak alapján ?matatni benne? tovább. Teljesen más érzés, ha festek, mint amikor a hétköznapokban járkálok. Egy szakrális térhez tudnám hasonlítani, ahol átitat valamiféle furcsa vallás. Ezért is hatott érdekes felismerésként ennek a tárlatnak a rendezése során, hogy a kiállítótér, a Nemzeti Táncszínház aulája korábban egy templom oltárrésze volt. Csodás, hogy más is rejlik itt, nem csak terek és falak.
 |
| Az egyik Emlék komposztáló |
Valaha itt imádkoztak, most pedig épp emlékeket komposztálnak?
Ez a fogalom fogta össze számomra leginkább a 29 képet. Mindig egyetlen kép alapján választok címet, de most három festmény is tartozik a címadó sorozathoz. A koncepció szerint balról jobbra halad az olvasási irány: az elvont ábrázolástól indulunk a figurális művek felé. A tárlat kapcsán ébredtem rá ugyanis, hogy absztrahálódni kezdtek a formáim. Erre mások hívták fel a figyelmemet, és meglepett, amikor szembesültem vele, hogy itt tartok. Az absztrakt tőlem mindig távol állt, viszont az mindig érdekelt, hogy eljussak arra a peremvidékre, ahol még a festmény működik absztrakt és figurális képként is. Utóbb döbbentem rá, hogy az Emlék-Komposztálóban ez történik.
Már tudod, hol tartasz. Azon szoktál gondolkodni, hogy merre?
Remélem, még sok időm van, sok képet tudok magamból kibányászni. Vannak persze álmaim: az ember a legszebb helyeken szeretné látni a képeit. Olyan helyeken, amelyekre érdemesnek tarja őket. Azt hiszem, ezért bármire képes vagyok.
