Már eltelt a nyári szünet fele, és még mindig nem történt semmi. Szótlanul ültünk a diófa alatt, Kucuval és Mócsinggal, testvériesen osztoztunk azon a szál mezítlábas Symphonián, amit apámtól loptam, és úgy tettünk, mintha élveznénk a füstöt. Ötödikbe mentünk, végre felsősök voltunk, és vártuk, hogy elkezdődjön az élet.
Harmadjára járt körbe a cigi. Mócsing a szájába vette, de már nem szívott bele, úgy tett, mintha megégette volna a parázs a szája szélét, és eldobta. Menjünk Lajoshoz nórabórázni, csicskák, mondta.
Lajos Pestről költözött ide, a falu egyetlen rokkantnyugdíjasa volt. A magas, vékony, csontos arcú, kopasz férfi mindig öltönyben és suvickos cipőben járt, ami faluhelyen szokatlan volt. Választékosan, jól érthetően beszélt, annak ellenére, hogy nem volt foga. Néha magában is. Sokszor nem létező embereknek köszönt, máskor meg saját magával vitatkozott.
Egyszer a barna öltönynadrágjára rávette a kék alsógatyáját, amitől úgy nézett ki, mint egy kopasz szupermen, aztán leült a hentesbolt lépcsőjére, és onnan kiabálta, hogy mocskos oroszok, amíg a hentes ki nem hívta az orvost, aki benyugtatózta és hazavitte.
Ezektől az apróságoktól eltekintve Lajos kedves ember volt, csak a szilvalopással lehetett kihozni a béketűrésből. Húsz mirabella szilvafáról gyűjtötte a cefrének valót, és ha valakit lopáson kapott, irgalmatlanul felpofozta.
Az ócska kerítésen nem volt nehéz átmászni, még Kucunak sem, pedig ő tesiből fel volt mentve. Hamar elteltünk az édes gyümölccsel, és már egymást dobáltuk, amikor megjelent Lajos. Azzal kezdte, hogy ha azonnal lejövünk a fáról, akkor egy pofonnal megússzuk a dolgot. Ha nem, akkor megmond minket az apánknak, és akkor duplán kapunk. Apám pofonjaitól jobban tartottam, mint a Lajosétól, elindultam lefelé, de Mócsing valamiért azt gondolta, az ellenállás a jó stratégia, és mint egy hős a barrikádokon, elkezdte Lajost nórabórával dobálni, tiszta erőből, és torkaszakadatából üvöltötte, hogy Lajos, a töke olajos, Lajos, a töke olajos.
Aztán történt valami furcsa. Mintha megállt volna az idő. A mozdulatok lelassultak, a szilva fröccsenve csattant Lajos kopasz fején, Mócsing nyála szállt a levegőben, Kucu arca eltorzult, roppant egy faág, Kucu először hassal, aztán fejjel lefelé, lassítva zuhant a fa tetejéről, Lajos hasra vetette magát, és a fejét védte, Mócsingnak a szeme kigúvadt, és artikulátlanul üvöltötte, hogy a töökee oolaajoos, Kucu földet ért, hallottam a reccsenést, a csont jellegzetes reccsenését, és újra felgyorsult minden, Lajos a földön feküdt, magzatpózban, Kucu visított, Mócsing eldobta az utolsó nórabóráját, én pedig másztam lefelé, amilyen gyorsan csak tudtam.
Mire leértem, Lajos feltápászkodott, Kucu fölé hajolt, karjaiba vette, és futni kezdett a fiúval, végig az utcánkon, ki a főútra. Mócsing is, én is jól futottunk, de nem tudtuk utolérni az öregembert. Az orvosi rendelő előtt állt meg. Berúgta az ajtót, és berohant a rendelőbe. Eltört a válla, kiáltotta. Az orvos megvizsgálta, mentőt kért, bevitték Debrecenbe, a klinikára. Fél napig műtötték, három helyen tört el. Öt hónap alatt gyógyult meg.
Hogy tudott lefutni két tizenévest egy öregember, és honnan tudta, hogy ez válltörés? Onnan, hogy Lajos válogatott atléta volt, de ötvenhatban bevitték az Andrássy út 60.-ba, és úgy megverték, hogy eltört a válla. Kiverték az összes fogát, és eltiltották az élsporttól. A vallatástól ideg-összeroppanást kapott, leszázalékolták, és kitelepítették a világ végére, hozzánk. Ezt már az orvos mesélte, aki pont ugyanakkor költözött ide, amikor Lajos.
Az eset óta nem röhögök, ha Lajos a nadrágja fölé veszi fel az alsógatyáját. Lehet, hogy szándékos.
