Usier Tamara: Gubbasztó Isten

Gubbasztó Isten
Gyermekkoromban Istent
madáralakúnak képzeltem.
Sosem találtam meg a fészkét.
Azt gondoltam költöző madár és
a költőző madaraknak nincs otthonuk,
csak egy kis bőröndjük vagy aktatáskájuk,
mint az üzletembereknek.
Abban elfér az egész életük.

Az önutálat, ami belőlem nő,
Istenre hasonlít,
leszámítva, hogy
szárnyával eltakarja a napot,
gusztustalan dolgokat suttog
a fülembe és röhög,
mint részeg férfiak a bárban,
záróra előtt.

Egy ideje együtt élünk, én és
a madárszerű gombolyag a vállamon – 
Istenben már nem hiszek.

Sós és keserű

A fogorvos javaslatára
minden nap fogselymezek,
a kagyló szélén gyűjtöm a
használt, véres szálakat,
undorral nézek a
csapon tükröződő,
eldeformált alakomra.

Elalvás előtt vérző
fogínyemet szívogatva
az anyatej ízére próbálok emlékezni,
biztos nem volt sem sós,
sem keserű,
belealszom a megállapításba.
Azt remélem, holnapra eltűnik
a vér íze a számból és
ezzel együtt hirtelen
könnyűnek tűnik az ólomködös hajnal,
mint mikor édesanyám ébresztett,
előkészítette az aznapi ruhát,
és én elmeséltem az álmaim.

*

Kiskoromban reggelente
nem kapcsoltam villanyt a fürdőben,
fáztam a fényben,
jól esett a sűrű, langyos sötét,
amiben megkötöttek a tárgyak,
nem tudtak helyet cserélni éjszaka.

Mostanában fémes
szájízzel ébredek és nem
emlékszem az álmaimra.
A fürdőszobában még mindig nem
kapcsolok villanyt, tapogatózom
a nyirkos sötétben, ahol
semminek nincs helye.

Kapkodva készülök el,
ma is késni fogok –
nincs aki időben felébresszen.

Összeszokunk

Lassan közös rutinná válik
ügyetlenséged, mellyel a
cigidet tekered mielőtt
kimegyünk. A földre
kuporodunk, nem fértek
székek a rideg betonszeletre,
amit nagyvonalúan erkélynek 
nevezünk. A kovácsoltvasrács
rései közt kilógatjuk a
lábunkat, ha lentről felnéznek
a járókelők, tekintetük
csupasz talpunkat csiklandozza.

Akik vártak

Keskeny utcákban kerülgetem
a rohanó járókelőket,
egymást súrolják az emberek
a sietségtől zsúfolt térben.
Útközben minden ütközéstől
jelentéktelenebb leszek,
mielőtt odaérnék,
ahová igyekszem,
elkopok egészen, mint
az utcakövek, és
hirtelen elfelejtenek,
akik vártak rám.