Juvancz-Hazai Dávid: Három rövidtörténet

Lett

Először volt a semmi, azaz hogy nem volt a semmi, azaz hogy semmi sem volt. Aztán valami történt, és lett; és volt, és van, és feltehetőleg lesz is. Na de mi ez a dolog, ami volt, és van, és feltehetőleg lesz is?

Kérem szépen, ez a dolog a… Lépjünk egyet vissza! Hogyan írod le a semmit? Hogyan írod le a mindent? És hogyan írod le a kettőt együtt?

Hát sehogy. Tehát egyelőre hívjuk csak világegyetemnek. Tehát:

Kérem szépen, ez a dolog a világegyetem.

Na és mi van ebben a világegyetemben? Minden és semmi; én és te; mi és ők. Minden itt van, de a nagy része így is üres. Ott van az egyáltalán, ott van a semmi?

A vörös térkő

Főszereplőnknek nem volt neve, hogy is lett volna? Hisz ő csak egy térkő volt, ki nevezte volna el? Épp ez az, senki. A továbbiakban az egyszerűség kedvéért Istvánnak fogjuk hívni.

István egy vörös színű térkő volt. Vörös volt a csupa szürke mellett, így igaz. Bár nem messze tőle szintén vörös térkövek voltak, ő nem ott volt, őt rossz helyre rakták, be a szürkék közé. Senki nem tudja, miért rontották el, talán nem áll rendelkezésre elég szürke, talán egy munkás nem figyelt oda - örök rejtély marad. A lényeg, hogy rossz helyen volt.

Hogy István boldogtalan volt-e emiatt? Örülni biztos nem örült neki, de legalább különleges volt, feltűnő. Ő kitűnt a szürkék közül, metaforikusan és szó szerint is.

Volt egy fiú, tizennégy, tizenöt év körüli, és ezt a fiút István a barátjának vallotta - bár a kapcsolat feltehetően egyoldalú volt. A nevét nem tudta, nem is érdekelte, elvégre őt se nevezték sehogyan.

Ez a gyerek (legyen most, mondjuk, Péter) a suliból hazafelé jövet mindig, vagy legalábbis majdnem mindig, direkt rálépett – amikor a suliba ment, még túl fáradt volt ahhoz, hogy észrevegye. Ez volt az ő kis játéka, hogy elűzze a sétálás egyhangúságát, és Istvánnak is ez volt a kis játéka, az egyetlen izgalmas dolog, ami történt vele. Mások is megnézték, néha szóltak annak, akivel sétáltak, de pár pillantásnál, pár mondatnál sohasem kapott többet, csak Pétertől.

Amikor István látta, hogy Péter megy a suli felé, már tudta és várta, hogy visszafelé is jöjjön, ilyenkor majd kiugrott volna a bőréből, ha lett volna olyanja.

Végső soron István elégedett volt az életével, egészen egy végzetes napig.

Március huszonkettedike úgy telt mint minden más hétfő reggel. István két napja nem látta Pétert, és már nagyon várta. Az el is jött szokásos módon. István már egész jól látta őt, nem úgy mint pár hete, amikor ilyenkor még nem kelt fel a nap.

A következő pár óra eseménytelenül telt, tipikus tavaszi, madárcsicsergéssel teli délelőtt. Ám dél körül megjelent egy furgon, két ember szállt ki belőle, napbarnított, erős, érdes kezű emberek. Pár percig tanakodtak, majd kivették Istvánt az útból, és átteték a járdába, a többi vörös térkő közé. Az így keletkezett lyukat pedig befoltozták egy szürke térkővel, és már el is hajtottak. István teljesen el volt keseredve, már nem tűnt ki, olyan volt, mint mindenki más.

Péter szokásos időben érkezett, de nem találta „barátját”. István, ha képes lett volna rá, teli torokból üvöltött volna, hogy: „Hé, itt vagyok, vegyél észre!”, de nem tudott. Péter nem több, mint fél percig kereste, majd továbbment.

A fiú később is rendszeresen ott ment el, de már nem lépett rá Istvánra, és ha mégis akkor se direkt. A térkő pedig nem kapott pillantásokat, nem beszéltek róla, amikor elmentek mellette, még azt a pár mondatot sem, amit az áthelyezése előtt.

István nem volt különleges többé.

A zöld iroda

–  Kérem, írja le a munkahelyét! –  kérte a kicsit túl lelkes tudósító. Érthető volt a buzgósága, ez volt az első munkanapja a falusi lapnál.

–  Háát... – kezdte az újonnan nyugdíjazott Laurus bácsi, de aztán rögtön nagyobb lendülettel folytatta, ahogy rátörtek az emlékek.  – Tudja, kisasszony, fönn a fővárosban minden nagyon máshogy néz ki. Hatalmas házak vannak mindenfele. De nem ám olyanok, mint itt, itt egyediek. Ott, az összes ugyanolyan, ilyen szürke kockaházak. De volt egy szép, egy régi, téglából épült. Mindig azt néztem, amikor unatkoztam. Tudja, az ablakból. Volt egy hatalmas ablak.

Na de a munkahely! Egy irodában dolgoztam, rengeteg növény volt. Tudja, a vezetőség hisz ebben a zöld iroda hogyishívjákban. Azt mondják, jobb lesz a dolgozóknak, de engem mindig zavart. Folyton hozzám értek a leveleikkel. Egyébként kellemes volt. Kedves kollégák, jó fizetés, karácsonyi partik. Minden, ami csak kellhetett.

–  Mikor állt először munkába?

–  Hát annak már egy ideje. Nem tudom megmondani pontosan, de ahogy elég idős lettem hozzá. Életem nagy részét ott töltöttem.

–  És mit dolgozott, Laurus bácsi?

–  Mit ért ez alatt? Hát ott az irodában, drágám, ott dolgoztam.

–  De nem hol, hanem mit? Mi volt a dolga?

–  Nem sok. Általában csak ültem, és néztem ki az ablakon.

–  Na mindegy.... –  válaszolt a riporter, kissé idegesen. Kezdte föladni a reményt, hogy az interjú használható lesz. – Mi volt a legizgalmasabb dolog, ami karrierje során történt magával?

–  Azt mondanám, hogy mikor lejött az egész helynek a vezetője. Mindenkivel kiabált, csak velem nem. Gondolom, én jól csináltam. Ja, de nem is mondtam. Ez azért volt olyan különleges, mert ő volt a nagyfőnök. Egyetlen egyszer láttam: akkor. Gyönyörű öltönyt viselt, de komolyan drágám, maga még biztos nem látott olyat! Na és a cipője... De elkalandoztam.

–  Szóval ez volt a legizgalmasabb?

–  Nem is! Várjon! Most jut eszembe! Egyszer nekirepült az ablaknak, tudja, a nagynak, amin mindig kinéztem. Szóval annak az ablaknak nekirepült egy madár. De nem fogja elhinni, akkora madár volt, mint én! Ha nem nagyobb! Tehát nekirepült, és képzelje, áttörte! Szegény kollégámat, Váradi Károlyt fejbe találta. A mentőnek kellett érte jönni. Szegény Károly, ő mindig nagyon kedves volt, mindig hozott nekem egy kis vizet amikor megszomjaztam.

–  Értem. Hát ez nagyon érdekes… És mit tervez nyugdíjas éveire, ha szabad

kérdeznem?

–  Szerintem csak elhervadok –  válaszolt Laurus bácsi, közönséges nevén: nemesbabér.

A kép illusztráció. Fotó: Shutterstock