#napitehénhát és #napitehénszem – Nem holmi parasztromantika, hanem az értő figyelem és a valódi jelenlét tükröződik Szász-Bányász Anna képein

Sosem gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek egy algoritmus működéséért. Pedig ez kellett ahhoz, hogy évekkel ezelőtt elém sodorja a véletlen Szász-Bányász Anna fotóit. Úgy hozta az élet, hogy pár évig a Gyergyói-medencében éltem, alig hat kilométerre Anna szülőfalujától, Gyergyóújfalutól. Ebből adódóan sok közös ismerősünk van, az algoritmus pedig rendszeresen figyelmembe ajánlotta, hogy őt is ismerhetem.

Anna képei mellett nem megy el csak úgy az ember, és nem is görget tovább akkor sem, ha csak egy kis képernyőn látja őket. Sőt legközelebb már első pillantásra felismeri, és elidőz fölöttük.

Eleinte ezt az elidőzést szerettem meg – azt, hogy ezek a képek megállítanak, rábírnak arra, hogy figyeljek, hogy kutassak a saját emlékeim között. A fotókon tehenek voltak. A tehén háta. A tehén szeme. Anna #napitehénhát és #napitehénszem jelzéssel töltötte fel a sorozatokat az Instagramra. Azon kaptam magam, hogy időnként rákeresek a fotóira.

Anna ugyanitt tette közzé a Szénafesztivál fotóit is – kedves humorú, képes krónikát a szénacsinálás kimerítő napjairól. Láthatóvá válik egy törékenynek tűnő lány, aki konok elszánással veti bele magát a munkába, sőt még a ganéhányástól sem idegenkedik.

Később a vele készült interjúkból azt is megtudom, hogy ezeknek a képeknek köszönhetően ismerte meg a férfit, aki ma már a férje. Szász István építész korábban szintén Budapesten tanult, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen – akárcsak Anna –, és az Instagramon közzétett képeket látva üzenetet írt a lánynak, hogy ő hogyan tudja összeegyeztetni ezt a kétféle életformát, amit a parasztgazdaság és a fővárosi művészképzés kínál.

Borospatakán, a Gyimesi Skanzen Panzió udvarán ülünk le beszélgetni Annával. A férje családja 2002-ben vásárolta meg ezt a területet, ahova összegyűjtötték a környékről a pusztulásra ítélt régi parasztházakat, és eredeti formájukat hűen megtartva, újra felépítették őket.

A 2008 óta működő skanzen szálláshely és rendezvényhelyszín is, amely  parasztházat őrzött meg. Ottjártunkkor épp egy gasztrofesztivál forgatagán kell átvágnunk magunkat, hogy az egyik ház előtti padra letelepedve beszélgethessünk, amíg mellettünk babakocsiban kialussza magát Annáék fia, egy másfél éves, kíváncsi tekintetű, kópé mosolyú kislegény.

Megtudom, hogy Annáék Csíkcsicsóban élnek, nagyjából 40 kilométerre a szülőfalujától. Gyakran jár haza, nem elszakadásként éli meg ezt a távolságot. Fotóművészként is szembesül azzal, hogy az életének és a figyelmének egy új szakaszába lépett.

Természetes, hogy az anyává válás és a gyerekkel töltött napok újrarendezik az életet, de Anna szerint ez az ő esetében azzal is jár, hogy igyekszik még tudatosabban viszonyulni a fényképezéshez – sokkal határozottabban elkülönül az, amikor emléket örökít meg vagy alkotóként ragad meg egy-egy pillanatot. És mint mondja, az is nagy önfegyelmet igényel, hogy a kisfia fotózásakor ne lépjen át olyan határokat, amitől Gergő gyerekkora mintegy mellékesen egy fotóprojektté válhat. Tisztán tartani ezt a jelenlétet, és tudatosítani, hogy a megörökített gesztusok, élethelyzetek, tekintetek valójában „magánterület”, egy privát zóna, amit érdemes megvédeni a bámészkodóktól, ez manapság nagy feladat.

A személyesség viszont mégiscsak nagyon határozott alapanyaga Anna fotóinak. Teheneket fotózni úgy, hogy abból megérezhető legyen az alkotó lénye és az a spirituális erő, amely áthatja azt a valóságot, amelyben az ember és állat a teremtés szolgálatában áll, ehhez elengedhetetlen az önazonos létezés.

Azt hihetnénk, Anna így nőtt fel, hogy a gyerekkorából ered ez a kapcsolódás és ez a figyelem, amellyel kiismeri ezeknek a jószágoknak a természetét. De ez csak részben igaz, hiszen egy székelyföldi faluban talán eleve adott a természetközelibb életmód, de amit ezeken a képeken látunk, az sajnos nem egy általános létállapot, nem a Székelyföld reális jelene.

Anna édesapja több évtizedes segélyszervezeti vezetői tevékenység után hozta meg azt a döntést, hogy kézműves sajtok készítésével tartja el családját. Teheneket vett, és létrehozta azt a mintagazdaságot, amely tükrözi mindazt a tudást és filozófiai, teremtésvédelmi ars poeticát, amelynek jegyében misszióként tekint arra, hogy személyes példájával utat mutasson másoknak is az élhető jövő építéséhez.

Itt együttműködik az ember és a jószág. Bányász József olyan pajtarendszert hozott létre, ahol a lehető legszabadabban élhetnek a tehenek, ők maguk dönthetik el, mikor vonulnak be a fedél alá, vagy mikor mennek ki. „Kutya kötelességem biztosítani számukra a természetük szerinti optimális életkörülményeket: ez a megfelelő mozgástér, elegendő takarmány, víz, menedék” – mondja a gazda egy interjúban. Ő is magáénak vallja azt a meggyőződést, hogy a parasztok nem az utolsók a múltból, hanem az elsők a jövőből. A Tejbányáról pedig azt tartja, hogy ez egy kísérleti műhely az elveszett paradicsom újjáépítéséhez.

Nagyon tudatos építés ez, szilárd alapokat rak hozzá: szellemi, spirituális, etikai, környezetvédelmi (valójában teremtésvédelmi) és a hagyományokból eredő, a modern kor kihívásaira is reflektáló tudás az alapkövei ennek az égbolttal fedett katedrálisnak. A paraszti létforma becsületét úgy adja vissza, hogy példát mutat a valódi értelmiségi életre is: Hamvas Béla-olvasókört szervez, a közösségi médiában napi szinten megosztja önreflexív, belső monológjait, szemléletformáló elveit, olvasmányélményeit, iránymutatásait vagy a napi vívódásait, legyen az a verejtékes munka, vagy a küzdelem, hogy megmentse Fonák életét. Aki betér a Tejbányába, hogy sajtot vegyen, gondolatokat kap és inspiráló tanítást, a sajt szinte csak ürügy ebben a küldetésben.

Anna már jóformán felnőtt volt, amikor az édesapja belevágott ebbe a küldetésbe, és mint mondja, erről a misszióról ők együtt a hétköznapokban nem beszélnek túl sokat, mégis egyetértenek az alapelvek tekintetében. Úgy véli, az édesapja pontosabban tudja megfogalmazni ezeket a gondolatokat, ő pedig szinte ösztönösen, mindenféle előre komponáltság nélkül rögzíti mindezt fényképeken.

A Tejbánya által képviselt szemlélet valóban tetten érhető a fotókon, tükröződik rajtuk az állatokhoz való viszony, a munka becsületének hirdetése, a hétköznapok szépségeinek és véres valóságának az egyidejűsége is. Ez nem holmi parasztromantika vizuális lenyomata, hanem az értő figyelem és a valódi jelenlét bizonyítéka.

Fotók: Szász-Bányász Anna