Történt mindez annak ellenére, hogy a zeneszerző nem bízott a sikerben. Annál is inkább, mert két korábbi operájának, a Saloménak és az Elektrának az ősbemutatóját hatalmas botrány kísérte. A librettószerző Hugo von Hofmannstahl Richard Strauss kijelentésére - miután az író a Rózsalovag cselekményvázat fölskiccelte - így emlékezik: "Megcsináljuk és bemutatjuk. Azt is tudom, mi lesz a reakció. Nyilván az (...), hogy ismét szégyenletesen csalódniuk kellett, hogy még mindig nem született meg az a vígopera, amire a német nép évtizedek óta vár. Ám amíg elkészülünk, jókat szórakozunk majd." Hát nemcsak ők szórakoztak jól. És nemcsak szórakozott a Rózsalovag nézője. Strauss zenéje ugyanakkor filozofikus meditációra, mélylélektani asszociációkra is sarkall.
A színhely ugyan a Mária Terézia korabeli Bécs, annak már-már triviális, tarka rétegzettségével, a főnemesi szereplők eleganciájával és az epizódok sokaságának szatócsvilágával - a színpadon nyüzsögnek a kereskedők, fodrászok, pincérek, vendéglősök, rendőrök, lakájok, futárok - ám a rigai vendégrendező, Andrejs Zagars a mű keletkezési idejének, a 1910-es éveknek szecessziós közegébe helyezte a művet. A straussi zene valósággal predesztinálta erre. A századfordulós, fülledt erotikában és csapongó izmusok karéjában lubickoló Bécs atmoszférája elképesztő intenzitással szólal meg az opera muzsikájában.
A Tábornagyné köré a későromantika dallamai sűrűsödnek, az érzelmek fájdalmasan tobzódó kifejező erejével, talán sosem komponáltak ilyen kifinomult, cizellált empátiával az idő múlásával szembekerülő asszony fájdalmáról, akit fiatal kedvese óhatatlanul elhagy. Bátori Éva megnyerő eleganciával, szenzibiltással és rejtett érzelmi tartalékokat fölfedő líraiságával pályájának csúcsára érkezett. Annyi nagy énekesnő szerepálmát hiánytalanul abszolválta. Octaviannak való, első felvonásbeli duettje még a felhőtlen életörömöt, a III. felvonás fináléjában volt szerelmével és annak leendő mátkájával, Sophie-val való triója megrázó költői vallomás az idő kérlelhetetlen múlásáról - az Operaház zenekarának sugallatos kíséretében.
Kovács János vezető karmester egyre magasabbra emeli a mércét zenekara előtt, a szenzibilisen, hajszálpontosan kijátszott szólamok, a romantikusan hömpölygő muzsika érzelemittasan inspirálja a szólistákat, nem nélkülözvén a humorban oly egyedülálló Richard Strauss szellemességét sem (lásd Till Eulenspiegel).
Zagars Jukia Müers pompás szecessziós díszleteivel teremti meg az opera alapatmoszféráját. Szépséges, buján bordóselyem tapétával keretezi az arisztokrata budoár, majd az újnemes Faninal család nagypolgári miliőjét, ahol a szerelem szinte törvényszerűen sarjad a lelkekben. A palotabelsőket szecessziósan indázó grafika ékíti az opálosan áttetsző üvegmennyezeten, ott hívogat nászra a hatalmas francia ágy, bordóselyem takarójával, ami nem is marad kihasználatlanul. A jelmeztervező Kristine Pasternaka festői kosztümjei épp oly súlyosan esnek latba a Jugenstil légkörének megteremtésében, mint az előadás életre keltésének többi komponensei.
A bárdolatlan Ochs báró szerepére vendégénekest hívott a rendező, Lars Woldt, aki évad elején sikerrel debütált a Stuttgarti Staatsoper színpadán, a vígoperai harsánysággal és lendülettel kreált szerepben - ő a budapesti előadás nagy revelációja. Temperamentumos föllépése, a bariton buffo minden fogását birtokolja, pompás hangja uralja a színpadot és a nézőteret, színészi játéka pedig vérbeli komikusra vall, miközben gesztusai sosem közelítenek a ripacsériához. Igazi motorja az Octavian kieszelte vőlegény-lejárató lebujbeli kavalkádnak.
A hősszerelmesek, mint minden operában, kevésbé árnyalt figurát kapnak, ám az ifjú lovag, a valójában még suhanc Octavian nadrágszerepében Meláth Andrea tökéletes illúziót kelt, Bátori Évával való jeleneteiben azonos nívón énekli duettjeit, nemcsak föllépése, hangja is vonzó ifjút árul el, és Sophie iránt támadt, váratlan lángralobbanása a híres ezüst rózsa átadás duettjében kel szárnyra. Drámai helyzetét - a Tábornagyné és a fiatal lány közti tétovázásában, őrlődésében - igencsak kifinomult érzékkel oldja meg. Rácz Rita az üde Sophie-tól a vőlegénye közönségességétől fölpaprikázott lány talpra állásáig jut el, míg a szépséges, nagylelkű és nagystílű Tábornagyné iránt a féltékenység fuvallata is megcsapja, hogy a fináléban a boldog, de máris sokat megélt szerelmes szólamát énekelje a lenyűgöző trióban.
Kellemes tenorénekével adott pillanatban a társulat fölé kerekedik az olasz énekes szerepében Fekete Attila, a rászedett apa, Faninal szerepében erőteljes portrét fest Kálmán Péter, ami viszont mérhetetlenül zavarta szememben az előadás homogenitását, az Temesi Mária operett-szubrett módra tüsténkedő-nyüzsgő, percig sem nyugvó Marianné-ja volt, aki Sophie társalkodónőjeként akkor is folyamatosan le akarta kötni a közönség figyelmét, amíg a főszereplők énekeltek, nem szólva, éles magas hangjairól.
A Magyar Királyi Operaházban még az ősbemutató évében, májusban színre került a Rózsalovag, s azóta többször is fölújították, a kor nagy énekeseinek fölléptével. A mostani Strauss-bemutató a Fischer Ádám-Vass Lajos-Kovalik Balázs fémjelezte vezetés újabb nagy hozadéka, s az operakedvelők nyeresége. Úgy tetszik, tartós lendületnek indult a Ház az elmúlt két évadban.
