Hamlet (Dávid Attila Péter) folyton támolyog, egyensúlyát vesztve. Claudius (Szekrényes László) krumpliszsákként dobálja az embereket, vagy bőszen toszogatja a levegőt. Gertrud (Polgár Emília) ököllel verekszik, és teketóriázás nélkül markolja meg a férfiakat. Ophelia (Györgyjakab Enikő) bizakodó kiskutyaként sündörög körül mindenkit. Horatio (Bajkó László) Hamlet árnyékaként tűnik fel. Polonius (Nagy Attila) meggörnyedt, görcsbe facsarodott testtel intrikál. Laertes (Fehérvári Péter) mozgása örökös vitustánc. Rosencrantz (Bajkó László) és Guildenstern (Fehérvári Péter) behúzott nyakkal lopakodik. Fortinbras (Nagy Attila) szája elé illesztett maszkban, óvatoskodva kerülgeti a hullákat, de azért a királyi hatalmat szimbolizáló gyűrűre azonnal rálel.
Jellemábrázoló mozdulatok ezek, mindent elárulnak a játszma szereplőiről. Carmencita Brojboiu díszlete csupa szikár fémváz, melyen olykor kétségbeesve tornázik vagy akasztottként lóg a főhős: világvégi tornamutatvány ez. A jelmezek elnagyoltak, harsányak: Claudius bakancsba gyűrt öltönyben törtet, Laertes bőrdzsekiben ugrál, Ophelia játékos erdei koboldként babakék muszlinruhában libben, Gertrud vörös selyemben pofozkodik, Hamlet pedig talpig feketében gyászol.
Sándor L. István dramaturgiai munkájának köszönhetően harmadára csökkent a szereplők száma, közülük is leginkább Claudius, Hamlet és Gertrud viszonyára fókuszál ez az értelmezés. De azáltal, hogy (szinte) szavak nélkül kerül színre a Hamlet, jóval direktebben, transzparensebben látszik, kinek mi az érdeke. A mozdulatok a valós szándékokat, indulatokat leplezik le: tisztán kirajzolódnak az erőviszonyok.
Pár éve láttam Dávid Attila Pétert különc bohócként és Szekrényes Lászlót erőművészként az Ünnepben, és most olyan érzésem van, mintha ezeknek a karaktereknek a sötétebb alteregóit nézném Hamlet és Claudius alakjában. Uray Péter felfedezi Hamletben a végtelenül magányos bohócot, Claudiusban pedig a kopasz, tagbaszakadt utcai harcost, aki folyamatosan részeg, unalmában bokszzsákot csépel, és hiénaként sündörgő csicskásokkal (Rosencrantz, Guildenstern) veteti körbe magát. Claudius többnyire rafinált gonoszként szokott színre lépni, de ezúttal nincs semmi finomkodás: Szekrényes László egy agresszív, kopasz, primitív focidrukkert hoz, aki öklével szerez érvényt hatalmának. Íme, a tápláléklánc győztese 2010-ben (pólóján kissé didaktikusan a winner felirat virít), egy szociáldarwinista szörnyszülött, aki kíméletlenül törtet céljaiért, és közben gátlástalanul gyűri maga alá a gyengébbeket. Mellesleg Ophelia alakja, ha lehet, még tragikusabb amiatt, hogy Claudius ebben az értelmezésben egyszerűen megveszi kilóra, és elégedetten fogdossa, kóstolgatja is a portékát. Nem tudok dönteni, hogy Szekrényes László ez utóbbi jelenetben az iszonyúbb, vagy mikor politikai hordószónokként ágál egy szék tetején, vöröslő fejjel, némán üvöltve szólamait.
Gertrud Uraynál végre egy igazi, hatalommániás tébolyult, Lady Macbeth rokona. Bár szexuálisan szórakoztatja őt az együgyű és agresszív Claudius, legjobban mégis a dominancia érzésére gerjed. Szeret hisztérikus jeleneteket produkálni, például sírra borulva gyászolni, még a fiával való kapcsolatot is hamisan pufogó pózokra redukálja. Testét fegyverként használja, mellesleg gyakorló alkoholista, és legalább olyan jól verekszik, mint a férfiak körülötte.
Dávid Attila Péter alatt döng a színpad, ahogy Hamletként eldől a koporsó előtt, hogy aztán már soha többé ne lelje meg az egyensúlyát. Egy ember, akinek kicsúszott a lába alól a talaj, mert mindenhol csak félrenézésekbe, hamis gesztusokba, hazugságba ütközik. Hintázik a széken, billeg a színpad szélén, kapaszkodik a vascsöveken, merev dongalábbal csetlik-botlik, miközben már rég senki nem néz a szemébe. Az ő arcán örök meglepetés: jé, hát ilyenek vagytok valójában?
Két ember van csupán, aki egy-egy pillanatra még megtartja ezt a szakadékba szédülő testet, Ophelia és Horatio, de ők is csak késleltetni tudják a zuhanást. Uray elég pontosan bemutatja, hogy bár Hamlet sokkal intelligensebb, mint környezete, de együgyűbb is, mert mintha egyáltalán nem értené a hatalom igazi természetét, amit ebben a korban (és persze ma is), még az utolsó senki is felfog. A többiek nyögnek, prüszkölnek, mormognak, ?röfögnek?, ő meg angolul szavalja a dráma sorait: hát persze, hogy bezabálja a horda. Viszont Hamlet nagyszerű bohóc: Claudiust utánozva nyal végig Ophelia arcán, az össznépi pálinkázásból rendre kihátrál, zsebre vágva, vagy fejére csorgatva az italt, a színészjelenetben pedig tökéletes udvari bolondként mulattatja Claudiust, aki nyílegyenesen sétál a csapdába. Kamaszos őszinteségű, megrendítően naiv és olykor infantilisan kegyetlen ez a Hamlet-alakítás, a legemlékezetesebbek közül való. Erős, hiteles színészek licitálnak túl egymáson ezen az estén, nem árt az ébresztő, így az évad végén.
