A kastély előcsarnokában angyalka-kiállítás borítja a szabad falfelületeket, érdemes végignézegetni a gyerekek által készített képek hosszú sorát, nem mindennap lehet ennyiféle varázslatos, tündér-boszi-puttó mutánssal találkozni. A kirakodóvásár már bent a kastélyban elkezdődik és kanyarog végig a termeken: a megszokott ékszer- és ruhadömpingen túl vannak különlegességek is, például chilis csoki, hangszer alakú, apró bonbonok, színpompás, égnek meredő hajú nemezkoboldok, méreckedéshez való, falra ragasztható, hatalmas centi, derűs, bukfencező artistákkal, puha, bolyhos gyapjúállatkák. A Herendi Porcelánmanufaktúra asztalánál be lehet kukucskálni a csodaszép dísztárgyak elkészítésének folyamatába is, a formázástól a kifestésig. Az orrunk előtt éppen apró rózsák készülnek, szirmonként meggyúrogatva, kiderül az is, hogy a minták hogyan kerülnek a porcelánra (leginkább a kaparással felvihető matricákhoz hasonlít a módszer), és megtudjuk azt is, hogy festék, amit használnak, első körben felhígítandó, és terpentinnel is össze kell keverni, a masszácskát közben folyamatosan egy vajkenő késre emlékeztető szerszámmal lapogatva. Nagyon aprólékos ez a munka "Minden kolléganőm szemüveget hord, tíz év, és nyilván nekem is lesz" - mosolyog egy fiatal lány, miközben az előkészítéskor még csak alig látható mintát próbálja kivenni.
A kirakodóvásár árusai többnyire maguk készítik az áruikat, és többen szívesen mesélnek is a készítésükről, bár, amikor megtudom például, hogy egy óra alatt húsz angyalka vagy bohóc is elkészülhet a "gyártósoron", kicsit meglepődöm. "Túl kevés?" - kérdezi az eladó, pedig éppen ellenkezőleg, most mondok le az angyalkák egyediségébe vetett illúzióimról. Az ügyes kezű utánpótlás-csapat, a kézműveskedő gyerekek több foglalkozásból is választhatnak, a legnépszerűbb talán a mécsestartó: áttetsző, fehér pauszpapírra ragasztgatnak a gyerekek színes, cukorszerű szemcséket, karácsonyfa vagy angyalka formában, majd hengerré tekerik, és megvilágítják egy belé helyezett kis mécsessel. "Gyönyörű!" - rebegi egy kislány, apukája pedig elégedetten viszi tovább egy új asztalhoz. Lehet agyagozni is, ez a kisfiúk és apukák sportja, olyan vehemenciával gyürkőznek neki, tűrik fel az ingujjukat, mintha csak bokszmeccshez készülődnének. Az egészen pici leánykák karácsonyi üdvözlőlapokat készítenek előszeretettel, apró csillagokat ragasztgatva a kártyákra, a picit nagyobbacskák meg aranyszínű, dombornyomásos karácsonyfadíszeknek gyürkőznek neki, "Nem megy...!" - sivít egyikük, "Majd anyának menni fog" - nyugtatja meg rezignáltan a mamája.
Kint, a kastélyparkban finom illatok terjengenek a levegőben: a sült gesztenye és a kürtőskalács édeskés aromája keveredik a forralt bor ínycsiklandó illatával. Van lángos és gulyásleves, tea és puncs, a látogatók eszegetnek-iszogatnak, senki nem siet haza, ez egy kifejezetten nyugis fesztivál, Gödöllőn lazán kiiratkozhatunk az általános, ünnep előtti, kényszerű pörgésből egy napra. Hangulatos itt lenni, bár, amikor kisüt a nap, az udvar közepén álló, impozáns jégszobor olvadozni kezd, viszont a játszókedv felélénkül: a gyerekek "Tománál" célba dobálnak dióval és nyílvesszővel, hordón csúszkálnak. A kisebbek egy gyönyörű, kézzel hajtott, faragott körhintán pörögnek, vagy éppen a Vándor Vurstlisok csodaszép, betlehemi fotóparavánja mögött ugrándoznak, melyen nem csak a fejeknek van lyuk, hanem a kezeknek is, hogy kinyúlhassanak egy-egy vándorbotért, cipóért, mézeskalácsért. Hóember- vagy angyalbőrbe is bújhatnak, az előbbihez még felvehető sárgarépaorr is dukál. "Nincs már az embereknek térlátásuk!" - sóhajt a tervező, Pál Kálmán, amikor az angyalnak a keze helyén hirtelen kinő a második feje is. És ha már a mézecskalácsnál vagyunk, a Vándor Vurstli Karácsony konyhájában a gyerekek főzőcskézhetnek is: tökmaggal, szezámmaggal, mazsolával, kókuszreszelékkel, mákkal díszítik a kiszaggatott kis tésztákat szakértő és kedves, manósapkát viselő segítőtársak irányításával. Bent a hatalmas sátorban számtalan kincs sorakozik: egy régi, rózsás sparhelt, egy türkizszínű, minimum száz éves kenyérdaráló, egy klasszikus, huszárt formázó diótörő, és régi konyhai eszközök megszámlálhatatlan sorozata. Reggel még nem hittem volna, hogy pár óra múlva egy győri mézesbábos titkos receptje szerint gyúrom majd Borsa Katával, a különleges helyszín háziasszonyával a finom, fűszeres tésztát, de nagyon örülök, hogy így alakult.
Pásztor Szilvia, a rendezvény gazdája elkísér a Barokk Színházhoz, miközben elmeséli, hogy ez a pici, barokk kastélyszínház volt az első hazai kőszínház, sőt, még ma is ritkaságszámba megy, csak Svédországban és Cesky Krumlovban van hasonló. Speciális, bonyolult a színpadszerkezete, régen akár 15-20 ember is irányította a rendkívüli tér-illúziót keltő díszleteket a színpad alatti, rejtett térből. A karácsonyi időszakban gyermekelőadásokat is mutatnak be ezen a színpadon, a következő hétvégén, 13-14-én este pedig a Figaro házassága kerül színre. Aki kedvet kap ehhez a komótos, családi, ünnepi készülődéshez, az nem maradt le semmiről, jövő hétvégén is teljes készültségben várják a vendégeket.
Az aznapi gyerekprogram, a Szegedi Pinceszínház Trapiti című zenés mesejátéka Darvasi László IBBY-díjas meseregényéből készült: bevallom, végig az ellenségnek, azaz Kukta Gerozánnak drukkolok, csak, mert benne van a legtöbb svung, és mi tagadás, vicces, ahogy szegecses nyakörvben, rekedten danolászva szétcsapja a szendén trapitiző kis csapatot. Persze, nem győzhet, a rossz oldalon áll, mégis háromszoros éljent neki. Hektor Viktor tűzoltóparancsnok kinyúlt atlétás, peckes vonulása (serény bajuszpödréssel) szintén a kellemes emlékek közé sorolható. Különben a szülők és gyerekek reakciója teljesen ellentétes Trapiti-ügyben, a felnőttek meg vannak győződve róla, hogy túl bonyolult és hosszadalmas a kicsiknek a mese, miközben a gyerekek kifejezetten élvezik, bevonódnak, némi biztatásra rögvest képzeletbeli tökfőzelék-gombócokkal dobálják az ellent.
