A szél dicsérete

Mennyi ideig képes az ember egy szélkereket nézni az alkonyi fényben - ráadásul filmen? Néhány másodpercig, mert vár valami másra, valami történésre, hogy a kép elmozdul, megszólal valami. Aztán feladja a várakozást. Rájön, hogy ami történik: csak a szél. Aztán lassan meghallja a szélkerék hatalmas karjainak éles, szabályos surrogását. Addigra megtanulja látni, amit néz. A néző magára figyel, hogy látó lehessen belőle. Hogy utazó lehessen abban a térben, amelyet a film felkínál. Egy tejutazó. Ez a film célja, értelme is: hogy ki-ki maga fele utazzon. Mindeközben a néző kényelmetlenül érzi magát, szorongatja a kép, türelmetlenül várakozik, unatkozik, máris dühöng, aztán elengedi elvárásait (mert ezt reméli a film) és végül azt figyeli, amit most kap, kapni fog.

 

A Tejút néhány össze nem függő szekvenciából áll. Ezek önmagukban is lehetnének kisfilmek. A szerzői kéz és szem köti össze őket: a mozdulatlan nagytotálok, a természeti környezet, az ember nélküli táj, ahol valami mozdul, valami zavarbaejtő történés kezdődik, de nem nyer értelmet, értelmezést. Ez a kamera - bármennyire is megkomponált a látott kép - nem "tud": nem tudja, hogy mi az, ami történik, nincs rá magyarázata, nem sajátítja ki a látott kép értelmezését. Nem mozdul, nem megy közelebb és nem követi a képből kilépőket. A nézőre bízza, hogy értse és érzékelje, ha akarja. Mint a szelet.

 

Mindegyik mozdulatlan, minimalista, végtelenül lassú tájban történik valamilyen megmagyarázhatatlan, ismeretlen vagy felismerhetetlen, váratlan, minden logika feletti, szinte észrevétlenül bekövetkező, nem egészen földi jelenség. Mintha a nagy földi renden rés keletkezne, ahol kilátni - ha igaz - az örök és transzcendens felé. Egy furgonból - csak vázlatos árnyalakokat látunk az alkonyi fényben - nagy, golyószerű tárgyakat rak ki egy alak, lassan egymásra helyezi őket. Hóember lesz belőle. Kiszáll még egy alak a kocsiból, s ahogy végül a két figura egymás mellé áll a lejtőn, észrevenni, hogy az egyik egy gyerek. A gyerek ráköti a sálját a hóemberre. Aztán elmennek, otthagyják. Mert a hóember örök, tűnődöm, legalábbis egy gyerek számára. Egy másik jelenetben egy kőhalmot apró mozdulatokkal megmászik két extrémsportoló biciklista, egyik a másik után, állandó mozgásban ugrálnak óvatosan fel és le a kövekre. Szorongatóan veszélyes jelenet, képtelen mutatvány - sikerül? leesik? -, aztán hirtelen a kőhalom csúcsán a biciklista megáll és a kép középpontjában lévő fára emeli a tekintetét: egy kas vagy fészek füstöl ott jó ideje, már ég, már a tűz ropogását is hallani. Mielőtt ő ránézett volna, nem vettük észre. Hosszan nézi, vele együtt a néző is. Aztán elbiciklizik. Micsoda ez? Mi ég? Hogyan keletkezett a tűz? Mi fog történni ezután? Egy harmadik jelenetben hatalmas konténerek láthatók, az egyikből fémládát húz ki egy raktáros, átadja egy embernek. A ládából egy gyenge nőt emel ki a tulajdonos vagy bérlő, aki talán valaha itt adta le őt. Elmennek, dörömbölés hallatszik a többi konténerből.

Minden történet nyugtalanító, szorongató, mert a feladványnak nincs egy megoldása.

 

A képek japán metszetekhez hasonlítanak: szabályos kompozíciók, párhuzamosok rendje, képet kettéosztó függőlegesek, ferde síkok, alakok ritmusa, ismétlődés és egyensúly mindenütt (operatőr: Pohárnok Gergely, Fillenz Ádám). Az ember benne kicsi és arctalan a hatalmas, szabályos természethez képest. Mint Hokusai metszetein az apró figurák a nagy hegy, az örök Fuji előterében. Mert a Tejút is, a szél is örök.